6/25/2020 0 Comments A kereskedelmi háború osztályharcDonald Trump 100 a kínai kereskedelem által tönkretett választói körzetből 89-et megnyert.
A kereskedelempolitikai kurzusokon még mindig tanítják David Ricardo 'komparatív elméletét. Eszerint ha Angliában sokat esik az eső, de nincs sok nap, akkor ott jobb a tehenekre és a gyapjúra szakosodni, a bortemesztést meg kell hagyni Portugáliának. Ez a kép arra a logikus feltétezésre épít, hogy minden országnak vannak természetes adottságai, a kereskedelem pedig azért előnyös, mert így hozzájuthatunk más országok különös termékeihez. Ricardo elmélete azonban többszörösen meghaladott. Abban az időben ugyanis senki nem javasolta, hogy létre kéne hozni egy multit, azt be kéne jegyezni offshoreban, a termelés különböző fázisait szét kéne szórni több száz ország között. A kapitalizmusban élen járó britek érthető okokból a szabadkereskedelem híveivé váltak. A felzárkózó németek s amerikaiak azonban nagyon hamar rájöttek, hogy csak a protekcionizmussal képesek iparosodni. Németországban Friedrich List, az USA-ban Alexander Hamilton képviselte ezt. 1816-ban James Madison elnök 30%-ra emelte a vámokat. A külföldi hajókon érkező árukra ezen felül még külön díjat vetettek ki. A befolyó összegből a szövetségi állam a belföldi szállítmányozás elősegítésére csatornák és vasútak építését finanszírozta. 1870-től aztán még tovább emelkedtek a vámok: 45%-ra egészen 1913-ig. Európában is a 20% körüli vámkulcsok voltak jellemzőek. Nagy-Británnia ebben az időszakban egyre inkább kiszorul ezen felzárkózó, iparosító országok piacairól. Ahogy John A. Hobson gazdaságtörténész rámutat, a belső egyenlőtlenségei is olyan magasak voltak, hogy nem volt megfelelő kereslet az általa gyártott termékekre odahaza. A plutokrácia hátulütője, hogy nincs kinek eladni a megtermelt javakat. Nem maradt más, mint a gyarmatosítás. Előtérbe kerül a gyarmatbirodalom, mint felvevőpiac: Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Afrika nagy része, India (benne a mai Pakisztánnal és Bangladessel), Hong Kongon és Sanghájon keresztül Kína, illetve a Közel-Kelet. Összetűzésbe keveredett a többi gyarmatosító hatalommal, a franciákkal, a németekkel, az oroszokkal, a japánokkal, az olaszokkal. Nem kis részben ebből lett az első világháború. Az USA - bár elfoglalta Hawaiit, Kubát, Porto Ricot és a Fülöp-szigeteket - ekkor még nem szorult rá a gyarmatosításra, hiszen a nyugati irányú belső terjeszkedésben hatalmas gazdasági potenciál volt. A világháború alatt azonban masszív kereskedelmi többlete lett a háborúzó európai felek kereslete miatt. A háború utáni jóvátél és a Nagy Világválság miatt a nemzetközi kereskedelem visszaesett, és egészen az 1980-as évekig nem is állt helyre. Az Egyesült Államok magas vámait a többi ország is viszonozta. A második világháború után élénkítette a kereskedelmet a Marshall Terv, melynek keretében az USA támogatást adott a szövetségeseinek, melyből amerikai termékeket vásároltak, illetve a kiépülő Európai Közösségek belső szabadkereskedelme. Globális keretek között hasonlót kívánt megvalósítani a GATT. Az igazán nagy ugrás azonban csak a konténeres tengeri szállítmányozás megugrásával jön létre, jóval később. A kereskedelmi statisztikák innentől használhatatlanokká válnak. A világ országai papíron a tengeri kikötőkkel (pl Rotterdam, Hong Kong) rendelkező országokba exportálnak, miközben a tényleges célországok mások (Európa egésze, Kína, stb.). De megbízhatatlanok a külföldi működőtőke beruházási mutatok is, mivel masszívan offshoreban vannak a nemzetközi termelési láncokat működtető transznacionális cégek is.
0 Comments
Leave a Reply. |
SzerzőPogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar Közgazdaságtan Intézetének igazgatója, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztője Archives
August 2020
Categories |