(September 2019, Harvard University Press, 1150pp) Thomas Piketty became globally famous with his 2013 bestseller Capital in the Twenty-first Century. The significance of that book is that it brings back the issue of wealth and income inequality into the focus of the economic mainstream, from where it had been previously been externalised, to sociology and social policy, two disciplines that many mainstream economists had looked down upon and did not follow. Without justification, we may add, as sociology often has more to say about existing society than economics, a highly abstract discipline whose models rely on more of a surrogate reality than engaging with the real world. Importantly, Piketty was able to drag back the issues of inequality and justice into the economic mainstream after the 2008 financial collapse, with a lasting effect. Examining Europe and the United States from the 18th century onwards, he finds that the initial phases of capitalism had been very unequal and unjust. Only the era of the welfare states after WW2 permitted enough redistribution to enable people born at the bottom of society to rise up. In conclusion, capitalism only ever comes close to its professed rags to riches morality in case it is coupled with a redistributive regime. Once this redistribution is eliminated, which is what happened with the onslaught of neoliberalism from the 1970s onwards, capitalism returns to its inherently unjust and highly unequal initial state. In such an unfair society most wealth by far is passed on through inheritance, in families that Piketty calls the superrich. It is almost impossible to rise from below through hard work and clever business strategy any more. Already after his first book, Piketty was criticised for being strong on empirics but weak on theory, and especially for not positioning himself clearly in relation to Marx, while using the term CAPITAL in the title, clearly a reference back to DAS KAPITAL. In the concluding chapter of his later, 2019 book, CAPITAL AND IDEOLOGY, Piketty explicitly quotes the famous sentence from the Communist Manifesto: “The history of all hitherto existing society is the history of class struggles”. He says he is tempted to reformulate this as “The history of all hitherto existing societies is the history of the struggle of ideologies and the quest for justice”. The book is therefore an exploration of the various forms of society humanity has gone through, together with the ideologies that were used to justify them. In this sense it is clearly an expansion on Capital in the 21st Century. Piketty begins by analysing the various historical social formations, which he calls inequality regimes. He starts off from what he calls trifunctional society – feudalism in a more conventional terminology – where the ideological framework is that people are born into mostly hereditary functional groups: nobility, clergy and the third estate in Europe; Brahmins, warriors and untouchables in India, etc. This is clearly a very unequal social formation, but it does have its related ideological justification. Piketty makes an effort throughout the book to avoid an exclusively Western perspective. He investigates other cultures from around the globe. Ownership society This is then replaced by what Piketty calls a proprietarian or ownership society - capitalism in a more conventional terminology. He proves with data from all over the world that although this new regime claims to have liberated people, in fact income and wealth inequality is massive, while social mobility is low. As opposed to the preceding feudal age, in capitalism theoretically everyone can occupy any social position. But only in theory, Piketty demonstrates. In reality social status in unmitigated capitalism is pretty fixed. Piketty’s favourite example is Paris, where the wealthiest 1% owned nearly 50% of all property in 1800-1810, and more than 65% on the eve of Word War I. The bottom 50% owned nothing. France was in fact more unequal on the eve of WW1 than it had been at the time of the French revolution! The massive social inequality of the early capitalist period is something that he had already demonstrated in meticulous empirical detail in his previous book. Slave holding societies Slavery was an extreme form of social inequality, which was also justified by an ideology. Piketty reviews this ideology, and how slave holding by Europeans especially in the United States, the Caribbean, Brazil or South Africa was not simply a case of racism, but also a central element of the local variant of capitalism. The United States grew rich based on the exploitation of black slave labour on land stolen from the Indians. The founding documents of the supposedly greatest democracy on earth were written by politicians who were mostly slave owners themselves. The well-known words “all men are created equal…” did not pertain to blacks… Of the fifteen presidents prior to the election of Abraham Lincoln in 1860, no fewer than eleven were slave owners themselves. Piketty cites a wealth of very illuminative data about the role of slaves in the economic development of these regions. He also discusses how when slavery was finally abolished, during the course of the 19th century, it was the slave owners who were compensated rather than the slaves themselves. When France finally agreed to give up slave holding on the island of Haiti in 1826, the formerly exploited slave society was obliged to pay compensation to France, its former enslaver and coloniser. These payments impeded Haitian development and were only finally concluded as late as 1947! Up until today, the economic elites of the United States, Brazil and South Africa are dominantly white, and although so much time has passed, blacks are still found to be in an economically extremely disadvantaged social status. Social democracy The enormous inequality and lack of social mobility of early capitalism was only overcome in the post WW2 era, when generous social redistribution enabled a high degree of social mobility. As we have already mentioned this had been the theme of his 2013 bestseller, Capital in the 21st Century, as well. A central feature of this regime of fairness was a very high rate of top income tax by today’s standards. In the period 1932-1980, the top marginal income rate averaged 81% in the United States and 89 percent in the United Kingdom, compared with “only” 58% in Germany and 60% in France. Piketty spends a lot of time discussing Sweden, the most developed social democratic society. He stresses how misguided it is that people often imagine that each culture or civilisation has some “essence” that makes it naturally egalitarian or inegalitarian. Sweden and its social democrats are supposed to have been egalitarians from time immemorial, as if equality was somehow a Viking passion. By contrast, India with its caste system is supposed to have been eternally inegalitarian. In fact everything depends on the rules and institutions that each human society establishes, and things can change very quickly depending on the balance of political and ideological power among contending social groups, as well as on the logic of events and on unstable historical trajectories. The Swedish case is the perfect antidote to the conservative identitarian arguments that crop up all too often in debates about equality and inequality. Prior to its robust social democratic period, Sweden had been one of the most unequal societies on earth, where people voted according to their wealth. A large segment of society had no wealth, and therefore no say in the running of public affairs whatsoever; while in large parts of the country a single rich landowner decided everything with a single vote. It was from this vastly unequal situation that Swedish social democracy was built. Piketty also refers to the by now rich literature on how caste in India was effectively reinforced by the British, who tried to understand and control the Raj through this statistical categorisation. Prior to the British, caste and even religious affiliation was a much more fluid concept. According to Piketty, Social Democratic welfare states proved to be unsustainable because they were fashioned and maintained at the national level. Social democratic parties were never willing and able to establish the international institutions that would have been necessary to withstand the challenge of globalisation, which came about in the form of the free flow of capital, offshore finance, labour migration, international trade and so on. All these phenomena put pressure on nation states to lower their taxes, wages and welfare standards. Had an international regime been created, this race to the bottom could have been avoided according to Piketty. Instead, the political right came into power everywhere, based on identitarian social nativism. Piketty also discusses the communist regimes of the twentieth century, and concludes that not only did they not live up to their own ideologies of social emancipation, but also left a lasting negative legacy in that they squashed hopes of Left being able to overcome capitalism. Hypercapitalism or neoliberalism In the West the social democratic welfare state era was followed by neoliberalism, which, as we have mentioned, reinstitutes the earlier unbearable inequalities. Top income tax rates are reduced to the average rate, corporate taxation is heavily diminished, and offshore tax evasion comes into play. As a consequence, states run into debt and claim to be unable to finance expenditure on education, health and other redistributive systems that would enable social mobility. Oligarchs become so rich that they are able to dominate democracy, which is definitely against the will of the one-time founding fathers. Certain disputes are now subject to private arbitration, which allows the wealthy to avoid judgment by the public court system. Rich donors receive diplomatic appointments in the United States. Access to higher education is also influenced by wealth: many American and international universities give special consideration to the children of wealthy donors, yet tellingly these policies are rarely discussed in public. One of Piketty’s most striking graphs shows that the relationship between social status and the likehood of attending university is effectively linear in the US! The richer your parents are, the more likely you are to go to university, which of course reinforces total social reproduction and the lack of social mobility. In the East, a similar process unfolded. Because transition to post-communist capitalism took place in an era of global neoliberalism, it is not the western social democratic welfare state model that replaced Russian or Chinese communism, but in both cases a form of capitalism where income and wealth inequalities are massive, way above European levels and on par with American ones. Except that in the United States this was a long time in the making, while in China it came about in a few decades, from very low levels of starting inequality, while in Russia it was established in a single decade, the nineties of Boris Yeltsin, shock therapy, coupon based privatisation and oligarchs. (Listen to episode two of the Political Economy Podcast for more on this period.) Piketty also has some proposals for a just society, although he states several times that he does not claim to have a monopoly on defining a just society, and is happy to debate. His aim is to supersede capitalism and private property with what he calls social and temporary ownership. This includes powersharing between workers and shareholders, and a cap on the votes any shareholder can cast. At the centre of his vision is a steeply progressive tax on wealth, a universal capital endowment such as a basic income, and permanent circulation of wealth. In addition, there is a progressive income tax, and a levy on carbon emissions, the proceeds of which go to pay for social insurance and a basic income, the ecological transition, and true educational equality. All in all, Piketty’s position is a reiteration of post WW2 social democracy, albeit in an expanded form. It mostly concurs with John Rawls’ Theory of Justice, whom many people believe to be a liberal. In the American usage, because of the two party system, the term “liberal” encompasses social democrats, liberals, greens, etc. In the multi party systems of Europe, Rawls would clearly be labelled a social democrat. His main message in a nutshell is that a society is fair if we allow everyone to fulfil their ambitions regardless of the situation they are born into financially, in terms of race, gender, etc. In order to create such a society, we need social redistribution from the rich towards the poor, and investment into socialised systems of health, education, housing, etc. Piketty agrees with this, as did the Social Democrats, whose welfare state model was based on this idea. However, a cardinal point on which Piketty stays silent is why the welfare state model was allowed to deteriorate in the first place. He describes in great empirical detail how the progressivitiy of the tax system was deteriorated over time, how left wing parties in France, the UK, Germany, the US and effectively the world over have evolved from representing workers and the poor, to becoming parties of the educated urban elites, people that Piketty calls the Brahmin Left. Many of the very poorest have simply been abandoned by parties: hence they do not vote. Politics is thus nowadays contested between what he calls the Merchant Right and the Brahmin Left. Questions of redistribution are pushed to the back burner, and are supressed by issues of recognition, as the American feminist theorist Nancy Fraser underscored. To put it in more simple and conventional terms than Piketty’s, 21st century politics is dominated by the rightist and liberal halves of the same elite. This is all well and clear, but the obvious question that Piketty fails to answer is this: once Liberal elites have moved away from redistribution, why would they accept his proposals, which are based on the very same principles of progressive taxation and redistribution? It is unlikely that Piketty believes that it was a lack of analysis and good ideas that steered the Brahmin Left off this course. If vested interests are at stake, why does he believe that his advice will be headed? It is here that general lack of theory in the book is exposed. Piketty is very strong on empirical detail and historical narrative, but weak on social theory. He talks about transcending capitalism and private property, but never really elaborates on it. We have already mentioned how he does not clarify how he relates to Marx, but in more general terms, he also does not relate himself to a massive literature in political economy about class and the state. The work of Italian political scientist Antonio Gramsci comes to mind immediately. Whenever Piketty does make some slight reference to Marxian literature, he seems to misunderstand it. One is left wondering whether he avoids this school of thought because it would leave him marginalised in academia, or because he truly does not know it. Although Piketty talks a lot about taxes, he also does not address the entire issue of Modern Monetary Theory, a school of economic thought that believes that the state does not need taxes to finance its expenditure. It can always print money to do so. Taxes are not without a function according to this school either. They make money circulate, curtail inflation, and guarantee the kind of social justice that Piketty wishes to see. However, they are not a prerequisite for state expenditure. For more, listen to the very first episode of the Political Economy Podcast, on Stephanie Kelton’s book The Deficit Myth. Piketty clearly believes that taxes are needed to finance state expenditure. This is fine, as long as he tells us why he believes MMT is wrong. But he completely ignores this school. He also talks about returning to the higher growth rates of the Social Democratic era without reflecting on the necessity for degrowth. One of his very valid points is that not only was the social democratic welfare state era more equal and just, it also achieved higher sustained growth and without debt. The successive neoliberal era, contrary to its claim of unleashing the potential of the market, has resulted not only in more inequality, but also in significantly slower economic growth, and even that was based on a massive accumulation of debt, both state and private. This is all fine and well, but does it mean we can go back to higher growth rates, as Piketty seems to want to? Most likely we cannot. We do know that with GDP growth there is a corresponding growth in CO2 emissions. And we also know that we cannot afford to have increasing CO2 emission if we are to avoid the on-going climate catastrophe. Thus in 2019 Piketty should have addressed the idea of degrowth, and not simply advocated a return to a higher growth rate. ---- All in all, Piketty demolishes the belief that extreme inequality is unavoidable. It is a choice we have made, and can be rolled back if we so wish. “The market and competition, profits and wages, capital and debt, skilled and unskilled workers, natives and aliens, tax havens and competitiveness—none of these things exist as such,” Piketty insists, drawing heavily on the Hungarian-British economic historian Karl Polányi. “All are social and historical constructs” that “depend entirely” on the “systems that people choose to adopt and the conceptual definitions they choose to work with.” Finally, be warned: Piketty does not do short. Capital in the 21st Century was 816 pages. Analysis of Kindle readers shows that the typical reader gave up after page 27. But Piketty was unmoved. Capital and Ideology, his latest book, is 1104 pages long.
1 Comment
· Hardcover: 640 pages · Publisher: Farrar, Straus and Giroux (June 23, 2020) Catherine Belton worked from 2007-2013 as the Moscow correspondent for the Financial Times, and in 2016 as the newspaper's legal correspondent. She has previously reported on Russia for Moscow Times and Business Week. In 2009, she was shortlisted for Business Journalist of the year at the British Press Awards. She lives in London. This very enthusing book addresses some of the most intriguing questions about Putin’s rise and rule. Question such as how it is that a supposedly peripheral KGB agent from Dresden gets to become president of the largest country on earth? If we agree with the popular explanation that Putin’s rise is in fact synonymous with the return of the KGB, how exactly did this happen? Why was Putin chosen? How do they rule? Do they really have significant influence on Trump and other Western political forces? There is an entire industry of books on Putin’s Russia, and most of them fail to address these questions. If they do address them, they just repeat commonly held beliefs without providing much evidence, based on the routine that if you repeat the mainstream view often enough, it gets treated by people as evident fact. Dresden Belton is different in that she addresses some of these central questions head on. Take for instance Putin’s early life in Dresden. She argues that although at first sight Dresden might appear a peripheral posting, in fact it can be important precisely because it is not Berlin. In Berlin you had the Americans, the British, the French, the West Germans, everybody. It was the spy capital of the world. Dresden was peripheral, deep inside the DDR, therefore you could work there undisturbed. What sort of work? Belton argues it was the tech capital of East Germany. Therefore smuggling tech from the West could be one possible task. She convincingly demonstrates how a number of Western firms were willing to contravene the Western tech embargo. She does not provide evidence, however, about how exactly Putin played a part in this. The other possible role she identifies as aiding terror groups in the West, including the Red Brigades. The evidence she presents for Putin’s responsibility in this is mostly anecdotal. However, it does seem plausible that Putin’s posting in Dresden was more significant than how it is made out to be. What supports this hypothesis the most is the widespread and deep network he was able to utilise later on in life, both as deputy mayor of St Petersburg and later as president. He knew a lot of people in both the East and the West. People with significant money and influence, who would stick with him for decades. Indeed, Belton explains very convincingly that the networks and schemes which had been set up to smuggle money to the West for operational purposes in the eighties were the blueprint for private money laundering during and after privatisation, which effectively meant the looting of the Russian economy. They were also useful in influence operations by the reinvigorated KGB/FSB network after Putin’s rise to power. Belton demonstrates with concrete names how these networks remained intact during the collapse of the Soviet Union, or were reactivated. St Petersburg Putin’s second life was as deputy mayor of St Petersburg. Belton does not explain how he came to such a high office after no more than a brief stint as external relations manager at the local university. It is often quoted that after returning from Dresden Putin was afraid he might have to work as a taxi driver. How does he so swiftly become such a key guy in St Petersburg? Belton hints at the KGB connection again. Rather than retiring from the KGB, as he did according to official accounts, she thinks he maintained those connections. First he offered his services to an opposition human rights lawyer, but she vigilantly rejected him. Then he worked briefly under Sobchak, an opposition leader and future mayor, at the local university, in charge of external relations. Sobchak then gets elected mayor, and makes Putin his deputy. Putin is simultaneously very efficient in his formal job, and develops connections to the Tambov gang, the local underworld, during the bloody infighting for control of St Petersburg port, one of the most important in Russia. He is represented in this period as being actively engaging both with these criminals and the self reorganising network of the local KGB. Importantly, Sobchak dies years later amidst suspicious circumstances, most likely poisoning, one week before Putin’s inauguration as President of Russa, having expressed his concerns about Putin rapid rise to the top job. This is possible, although it is well known that Putin had been very loyal to Sobchak. He had even organised a covert operation to smuggle him out of the country to Paris illegaly when Sobchak came under investigation for corruption. This does not exclude, however, that Sobchak had direct experience of how strong Putin’s drive, networks, and abilities are. Moscow The main weakness of the book is in failing to answer what is perhaps the most intriguing question of all: how did Putin become President? Belton rushes through these years without much explanation. He is called to Moscow by people with KGB connections, and the finds himself in a meteoric rise through the ranks to Prime Minister and then a replacement for Yeltsin himself on New Years Day 2000. Why Putin? Why a little known former KGB guy from the periphery, a former deputy mayor from outside of Moscow, where the KGB, later the FSB, is headquartered? Belton makes the context very clear. Yeltsin by this time is an alcoholic who had lost control of affairs to his daughter, Tatyana, and some powerful figures around her, such as oligarchs Berezovsky and Pugachev. Far more than half of Russian GDP is controlled by a handful of oligarchs, most of whom are household names even in the West. Apart from Berezovsky and Pugachev, they are Kohodorkovsky, Gusinky, and a few others. They had first become rich during the early privatisations at the beginning of the 1990s, when the West was pushing for rapid marketisation of Russia through advisors such as Jeffrey Sachs, who nowadays poses as a born again Leftie, and heads a think tank on sustainability, but back then was responsible for shock therapy in Russia and Poland. The infamous voucher or coupon privatization scheme failed miserably, enabling the first batch of oligarchs to loot state, party and Komsomol coffers. The moment when these tycoons became all powerful on a globally significant scale was the infamous loans-for-shares scandal before Yeltsin’s 1996 reelection bid, where they, together with the West, provided financial and media support to the highly unpopular and already ill Yeltsin to prevent the Communists from returning to power. In exchange the oligarchs gained ownership of Russia’s gigantic oil, gas and mineral wealth. This is how Khodorkovsky, himself most likely a criminal according to Belton, gains control of Yukos for instance. The scheme, which is well documented in another book, The Oligarchs by David E. Hoffman, left Russia effectively under the control of these tycoons. The state was falling apart, salaries were unpaid, infrastructure crumbling, corruption rampant, hundreds of millions of Russians were left impoverished, and Russia’s international standing was lower than ever before. It is in this context that Putin comes about as a saviour, who fixes things and restores order out of chaos. This helps us understand his popularity. However, we must also understand that the true story line is not that everything was fine before Putin, and Russia had been a stable and democratic country. Quite the opposite. The neoliberal, market oriented push for rapid marketisation had created one of the most unequal societies in the world, where a few interest groups had basically captured the state. The majority of Russians progressively lost faith in democracy, at least in this liberal form. The alternative would have been a more social democratic Russia, which would have created a stronger middle class, which in turn would have preserved democracy. The West was complicit in destroying Russian democracy before it ever really took off. Belton therefore sets out the context very honesty. She also explains well how other contenders such as the Communists, or Prime Minister Yevgenniy Primakov, were gradually sidelined by the KGB network. However, the most important question remains unanswered: why Putin? If indeed the KGB was powerful enough to push their candidate through against the oligarchs, the Communist and the Kremlin, why did they not field someone from their own top leadership? Belton fails to outline the sociology of this KG elite. Who were they? How did they manage to retain or regain power? Admittedly, this is a difficult task. The so-called siloviki, the “forces” as the Russians call them, operate in a secretive world. Yet more would have needed to explain why exactly it was exactly Putin they were pushing forward. Belton seems to hint that everyone underestimated the diligent, obedient and outwardly modest Putin, except for the forces. The Yeltsin clan saw him as a guarantor of their immunity against prosecution for corruption. Once in power, Putin indeed reliably delivered immunity to Yeltsin. The oligarchs, Berezovsky and Pugachev, saw him as a relatively weak caretaker figure they could control. They were wrong, as Putin moved in to use the armed forces and the law to squeeze them out along with the other oligarchs. Thus the Belton’s suggestion is Putin being the underestimated compromise figure, who surprised all. Plausible. Putin's Russia In some sense Putin had no chance but to become who he has become. Belton provides a detailed account of the Yukos affair, for instance. Khodorkovsky, who had himself become rich and powerful through criminal means, suddenly rebranded himself as a guardian of democracy, transparency and human rights. However, he was using his revenues from Yukos to buy to buy almost the entire Duma, from the Communists through the Liberals to the anti-Semite Nationalists. He was even powerful enough to arrest a Finance Ministry bill that would have taxed the oil industry, by having it voted down in the Duma. At the same time he was planning to sell Yukos to Exxon. The largest oil firm in Russia, which he had won only a few years earlier through corruption. It is quite obvious that Putin could not allow this. Neither the influence buying, nor selling out Russia’s natural resources to the former rival, the USA. Putin acted decisively. He used the law to arrest Khodorkovsky and his cronies. They had accumulated plenty of criminal past to enable him to do so. He also used former tax evasion by Yukos as a pretext to bankrupt the company and take it under state control. The state kept on asking for more and more tax arrears from previous years, until Khodorkovsky was forced to give up. The other oligarchs got the message and either emigrated, such as Berezovsky, Gusinsky and Pugachev, or started to cooperate with Putin, such as Abramovich. While Belton makes us understand why Putin acted, and why this made him popular, she is far from sympathetic to the Russian president. She repeats some of the usual allegations against him: most importantly that he was secretly responsible for everything from the Moscow apartment bombings to the Dubrovka Theatre and Beslan school hostage takings. It has never been conclusively proven that the FSB really had a hand in these. If yes, then they were willing to sacrifice their own people to boost their own popularity through what is often referred to as the Falklands Effect, a reference to Margaret Thatcher having started a completely needless war to win the elections. For Putin, this was allegedly Chechnya. Belton outlines how Putin gradually replaced the oligarch dominated Yeltsin era with its own setup, repeatedly referred to by Belton as KGB capitalism. In this system it is officially the state that revokes the wealth from the hated oligarchs, a popular improvement in the eyes of most Russians. However, what is on the surface state property is in reality very much under the control of Putin personally, as well as a handful of powerful figures connected to the FSB. The proceeds of these firms are often funneled out of the country for a combination of private gain and state influence operations. Western business elites are very complicit. Belton provides plenty of examples, from Swiss offshore finance, where the infamous Gunvor oil and gas trading company is registered and is allegedly partially owned by Putin. Another example is Londongrad, where Russian oligarchs have come to have their second home, their savings, their football clubs and their generous donations to the Tory Party. Examples of Western complicity are endless, from German cooperation in the North Stream pipeline and Gerhard Schröder’s lucrative loyalty to Putin, from French arms sales, to Berlusconi’s personal friendship with the Russian leader. Leading German financial institutions such as Deutsche Bank and Dresdner Bank have been proved to be complicit in money laundering, as have their Danish and Estonian counterparts. US, UK and Italian oil firms were complicit in taking part in Putin’s auctions after taking over energy firms from the oligarchs. The list really is endless. No matter what sanctions are enacted, Western business elites repeatedly normalise Russia, which gives Putin the impression that at the end of the day everyone is for sale in the West. Is he wrong about this? Trump Belton reinvokes the usual allegations about Russian financing of Western political forces. Some of these have been proven, such as the case of Austria’s Freedom Party. Others are strongly suspect but have never really been proven, such as Marine le Pen in France. Others claims are plain unsubstantiated, such as the case of Syriza in Greece. Some are ridiculous, such as the case of the St Petersburg twitter bots. There is no way these could have been anything more than a peripheral voice in America’s super noisy election campaign. The most important question, however, is that of Trump. Belton proves convincingly that he was kept alive financially by businessmen from the former Soviet Union when he was sinking in debt. There is no doubt about this, no matter how strong he tries to deny it. These men had had connections to the secret services, but even Belton agrees that it is far from obvious that there was a deliberate attempt to recruit Trump. The Russians were happy with him as he was, a candidate and to their great surprise a president sympathetic to Russia and Putin. There was no need to compromise him, he compromised himself. ✴︎ The book is extremely well written. It is hard to write about stuff that is by nature meant to be hidden, without creating the impression in the reader that the author is speculating. Belton pulls this off very well, mostly by making it clear when something is a fact, when it is circumstantially likely, and when it should be treated as no more than a rumour, which might be possible, or not. The other mistake she avoids making is bringing in too many names of personalities and companies until the reader gets lost in a maze. The text is surprisingly easy to follow, and you almost never lose track of who is who exactly, without sacrifice to oversimplification. This is an amazing achievement with such a complicated and merky subject, with so many players. All in all, definitely one of the few books really worth reading amongst millions of Russia books all written along the same theme of how super evil Putin destroyed an honest democracy. Thankfully, Belton avoids turning Putin into this omnipotent superhero, a kind of all-powerful bogeyman to Liberals akin to George Soros for the alt right. 6/25/2020 0 Comments A kereskedelmi háború osztályharcDonald Trump 100 a kínai kereskedelem által tönkretett választói körzetből 89-et megnyert.
A kereskedelempolitikai kurzusokon még mindig tanítják David Ricardo 'komparatív elméletét. Eszerint ha Angliában sokat esik az eső, de nincs sok nap, akkor ott jobb a tehenekre és a gyapjúra szakosodni, a bortemesztést meg kell hagyni Portugáliának. Ez a kép arra a logikus feltétezésre épít, hogy minden országnak vannak természetes adottságai, a kereskedelem pedig azért előnyös, mert így hozzájuthatunk más országok különös termékeihez. Ricardo elmélete azonban többszörösen meghaladott. Abban az időben ugyanis senki nem javasolta, hogy létre kéne hozni egy multit, azt be kéne jegyezni offshoreban, a termelés különböző fázisait szét kéne szórni több száz ország között. A kapitalizmusban élen járó britek érthető okokból a szabadkereskedelem híveivé váltak. A felzárkózó németek s amerikaiak azonban nagyon hamar rájöttek, hogy csak a protekcionizmussal képesek iparosodni. Németországban Friedrich List, az USA-ban Alexander Hamilton képviselte ezt. 1816-ban James Madison elnök 30%-ra emelte a vámokat. A külföldi hajókon érkező árukra ezen felül még külön díjat vetettek ki. A befolyó összegből a szövetségi állam a belföldi szállítmányozás elősegítésére csatornák és vasútak építését finanszírozta. 1870-től aztán még tovább emelkedtek a vámok: 45%-ra egészen 1913-ig. Európában is a 20% körüli vámkulcsok voltak jellemzőek. Nagy-Británnia ebben az időszakban egyre inkább kiszorul ezen felzárkózó, iparosító országok piacairól. Ahogy John A. Hobson gazdaságtörténész rámutat, a belső egyenlőtlenségei is olyan magasak voltak, hogy nem volt megfelelő kereslet az általa gyártott termékekre odahaza. A plutokrácia hátulütője, hogy nincs kinek eladni a megtermelt javakat. Nem maradt más, mint a gyarmatosítás. Előtérbe kerül a gyarmatbirodalom, mint felvevőpiac: Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Afrika nagy része, India (benne a mai Pakisztánnal és Bangladessel), Hong Kongon és Sanghájon keresztül Kína, illetve a Közel-Kelet. Összetűzésbe keveredett a többi gyarmatosító hatalommal, a franciákkal, a németekkel, az oroszokkal, a japánokkal, az olaszokkal. Nem kis részben ebből lett az első világháború. Az USA - bár elfoglalta Hawaiit, Kubát, Porto Ricot és a Fülöp-szigeteket - ekkor még nem szorult rá a gyarmatosításra, hiszen a nyugati irányú belső terjeszkedésben hatalmas gazdasági potenciál volt. A világháború alatt azonban masszív kereskedelmi többlete lett a háborúzó európai felek kereslete miatt. A háború utáni jóvátél és a Nagy Világválság miatt a nemzetközi kereskedelem visszaesett, és egészen az 1980-as évekig nem is állt helyre. Az Egyesült Államok magas vámait a többi ország is viszonozta. A második világháború után élénkítette a kereskedelmet a Marshall Terv, melynek keretében az USA támogatást adott a szövetségeseinek, melyből amerikai termékeket vásároltak, illetve a kiépülő Európai Közösségek belső szabadkereskedelme. Globális keretek között hasonlót kívánt megvalósítani a GATT. Az igazán nagy ugrás azonban csak a konténeres tengeri szállítmányozás megugrásával jön létre, jóval később. A kereskedelmi statisztikák innentől használhatatlanokká válnak. A világ országai papíron a tengeri kikötőkkel (pl Rotterdam, Hong Kong) rendelkező országokba exportálnak, miközben a tényleges célországok mások (Európa egésze, Kína, stb.). De megbízhatatlanok a külföldi működőtőke beruházási mutatok is, mivel masszívan offshoreban vannak a nemzetközi termelési láncokat működtető transznacionális cégek is. A rendőri brutalitás kapcsán kitört amerikai forradalom kapcsán érdemes lehet kicsit utánnaolvasni a rasszizmus történetének az Egyesült Államokban. Forradalomról beszélek, hiszen nem kétséges, hogy ami ma az amerikai utcákon zajlik, azt bármely más ország esetében Amerikai Tavasznak vagy Koronás Forradalomnak brandingelné a globális média. Ha USA, akkor viszont 'zavargások'...
Szóval a rasszizmus története. Ibram X. Kendi talán a legjobb forrás erre. A kérdés vezető történésze, korábban a Harvardon kutatott, most megalapította a BU Center for Antiracist Research-öt az Bostoni Egyetemen. A könyv címe Stamped from the Beginning: The Definitive History of Racist Ideas in America. 2016-ban megkapta érte a National Book Award-ot. Igazi átfogó olvasmány. Egyszerre követi végig a feketék történetét a rabszolgaságtól a polgárháborún át a polgárjogi mozgalmakig és máig, illetve ezzel párhuzamosan végigveszi, hogy hogyan alakult a rasszista gondolkodás. Kik voltak a szerzők, mit gondoltak, milyen hatásuk volt kire? Mi az egyéni rasszizmus, mi az intézményesített? Minden korszakban vizsgálja az asszimiliációs, nyíltan rasszista és a szegregációs megközelítést is. Aki elolvassa, annak elég evidens, hogy miközben az USA a demokrácia hazájának gondolja magát, gyakorlatilag egy Apartheid állam volt egészen az 1960-as évekig. Sőt, sok szempontból ma is az, csak már nem jogi értelemben. Az intézményesített és az egyéni rasszizmus ma is erősen jelen van. Kendi frissebb könyve, a 2019-es How to Be Antiracist jelenleg is a bestsellers listákon van Amerikában nem meglepő módon, később arról is írok. Mindenesetre a Stampedet ajánlom mindenkinek. Annak is, aki tudja, mekkora baj van, meg annak is, aki még tagadja. (Bold Type Books, 2016) Baromi érdekes podcast sorozatról beszélget az amerikai társadalomnak az a szerencsés része, amelyik nem éppen a koronavírus ellen harcol, vagy az utcán tüntet. Ez első hallásra a jelen helyzetben luxusnak tűnhet, ám mégis van tétje.
A podcast szerzője, Patrick Radden Keefe író és tényfeltáró újságíró, a New Yorker, a Slate és a New York Times szerzője. A podcast sorozatban annak a pletykának jár utánna, mely szerint a kelet-európai rendszerváltások tematikus melódiája, a nyugat-német Scorpions együttes Wind of Change című száma nem eredeti szerzemény, hanem a CIA írta és adta át a német rockereknek. A dalt Európában mindenki ismeri, Amerikában szinte senki. Vagy legalább is eddig nem. A nyugati rockzene évtizedeken át tiltva volt a keleti blokkban. A szovjet rezsim az imperialista Nyugat előretolt bástyáját látta benne. Éppen ezért volt óriási felüdülés a szovjet rockereknek, amikor Gorbacsov alatt először engedélyeztek nyugati rockkoncertet Moszkvában. A fellépők között ott volt a Scorpions is. Tényleg a CIA írta a változásról szóló, csendesen lázító dalt? Erről szól a podcast sorozat, amelyet meg lehet hallgatni az összes ismert podcast platformon: Wind of Change címen. Nekünk magyaroknak különösen érdekes lehet a dolog, mivel annak idején makacsul tartotta magát a vélekedés, hogy a Wind of Changet a skorpiók az Omega együttes Gyöngyhajú lányáról koppintották. Ugyanazok a hangok, ugyanaz a hangulat. Csak a Gyöngyhajú lány sokkal korábbi, '68-as. Aztán mintegy kárpótlásként '94-ben konkrétan fel is dolgozta a német csapat, immáron White Dove címmel... Lehet, hogy a CIA vette át azt a magyar melódiát, amely akkoriban a keleti blokk minden országában népszerű volt, és lefordították bolgárra, szerb-horvátra, lengyelre, csehre és németre is? Mindenesetre a podcast érdekes témát dolgoz fel. A tét nem egyszerűen csak történelmi. Teljesen világos, hogy az a kérdés forog kockán, hogy a különböző színes forradalmakban világszerte mennyire van benne a nyugati titkosszolgálatok keze? Az ötlet nagyon jó, hiszen tényeg keveset tudunk Xiről ahhoz képest, hogy mennyire fontos. Még az alkotmányba is belefoglalták a Xi Jinping Thought-ot, azaz érdemes lenne többet megtudni róla.
A célt azonban Bougon nem éri el. Egyrészt szint semmit nem tudunk meg magáról az emberről. Nem könnyű feladat, hiszen a kínai vezetők elzárkózóak, de az embernek az az érzése, hogy Bougon olyan nagy erőfeszítést nem is tesz. Xi karrierjéről semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy Mao idejében félig önkéntes számüzetésben csinált valamit (mit?) a sárga barlangok falujában. De a városvezető, tartományvezető, majd alelnök Xi munkásságáról semmi. Arról sem, hogy hogyan élte meg apja megszégyenítését, hogyan formálta mindet a Párthoz fűződő viszonyát. Elég lényegese elemek lennének ezek. Ugyanúgy semmi a gondoaltairól. Erre a szerző az utolsó fejezetben rá is döbben. Képes leírni, hogy hát baloldalinak túl nacionalista, jobboldalinak meg állítólag Mao nosztalgiája van. Szóval nem jutunk közelebb ahhoz, hogy mi is van Xi fejében. Hatalmas revelációként tárgyal a szerző egy állítólagosan titkos dokumentumot (Docoment 9), amiben kb az van, amit amúgy is tudunk a kínai állam politikájáról. És sajnos azt sem tudjuk meg, hogy Xi miben más, mint az elődei? Mitől tartja a szerző rosszabbnak? Egypártrendszet tart fenn? Az elődei is. Fal mögé rejti a világhálót? Az elődei is. Stb, stb. Kína mindvégig autoriter volt, csak éppen a Nyugat ezt eddig nem kívánta látni. Amit megtudunk Xiről, azt akár szimpatikusnak is gondolhatjuk. Antikorrupciós harcot hirdet és visz végig. Bárcsak egy magyar vezető is ezt tenné. Vissza akarja fogni a párt felesleges börokráciáját és luxus kiadásiat, ceremóniáit. Bárcsak egy magyar vezető is ezt tenné. Érdekli Konfuciusz és a világirodalom. Hajrá! Asszertívebb nemzetközileg? Szíve joga. Kínai álmot hírdet? Mások meg amerikai álmot. Belt and road? Bár csak az EU is ezt tenné... Szóval itt sem tudunk meg sokkal többet. (C Hurst and co. kiadó, 2018) Kishore Mahbubani egy globális intellektüel, de a jobb fajtából. Ázsiai értelmiségieket befogadni a magyar közéletnek egyelőre nagyon nehéz, beragadtunk egy Timothy Garton Ash perpetum mobilében. Emlékszem, amikor először hivatkoztam az amúgy Cambridgeben dolgozó Ha Joon Chang koreai közgazdászra, micsoda értetlenség fogadta, hogy ilyen Csingcsangcsung szerzőkkel jövök. Mára talán már kezd világossá válni, hogy a nem nyugati szerzőkre is odafigyel a globális közösség.
Mahbubani különösen fontos. Bizonyos értelemben ő Ázsia Hangja. A Szingapúri Nemzeti Egyetem Lee Kwan Yew egykori örökös elnökről elnevezett társadalompolitikai karának dékánja volt, illetve országa ENSZ nagykövete. Szingapúriként nem éppen érdeke pozitív dolgokat mondania Kínáról. Ahogy nem kínaiként sem: Mahbubani hindu, ráadásul pakisztáni muszlim eredetű a családneve... Azzal vált ismertté, hogy több fontos könyvet írt az ázsiai térség felemelkedéséről. Próbálta magyarázni, hogy maguk az ázsiaiak mit gondolnak erről, meg a Nyugatról. Mos pedig azzal a kérdéssel állt elő, hogy nyert-e már Kína? Mert az mindenkinek világos, hogy globális vetélkedés van az Egyesült Államok és Kína között. De az talán egy kicsit meglepő, hogy Mahbubani-t máris az foglalkoztatja, hogy nyertek-e már a kínaiak.. Aztán ha az ember elolvassa a könyvet, akkor megérti, hogy egyáltalán nem korai a kérdés. A kínai gazdaság egy főre jutó GDP tekintetében még messze van az amerikaitól, de ez sok szempontból nem fontos. Várhatóan nem sokára megelőzi majd az Egyesült Államokat a GDP abszolút méretét tekintve (vásárlóerő paritáson, azaz az árakat is figyelembe véve már megelőzte, de ez kevésbbé fontos). Viszont a globális növekedés nagy részét jó ideje már Kína hozza létre. Egy rakás fontos országnak (például Németországnak, Ausztráliának, stb.) már ma fontosabb ezért Kína, mint az Egyesült Államok. Ráadásul egy sor technológiában világvezető lett sokkal korábban, mint hogy igazán fejlett állammá vált volna. Ilyen a gyorsvasút, amiből 27 000 km van Kínában, saját technológiából, álomreptér szerű pályaudvarokkal. Az USA-ban gyakorlatilag nincs. Ilyen az 5G (a Huwaeiről itt irtam). Ilyen a dróntechnológia, a szolár, az e-autó, a nukleáris erőmű építés, stb. stb. A technogiai fölénytől tartva az Egyesült Államok éppen a tehcnológiai szétválást (decoupling) igyekszik kierőltetni. Mahbubani felhívja a figyelmet, hogy éppen akkor vezet be vámokat és tech export tilalmat, amikor Kína szabadkereskedelmi övezetet hoz létre a komplett ASEAN térséggel... Az Egyesült Államok éppen kivonul a Párizsi Klímaegyezményből, a Nemzetközi Büntetőbíróságból, az Unescoból, a WHO-ból, és feladja a szabadkereskedelmet. Kína pedig betölti a helyét. Az Egyesült Államok zsarolásra használja fel nemzetközi helyzetét. Mahbubani elmondja, hogy az ENSZ BT által is elfogadott Iráni Atomegyezmény felmondásakor az USA azzal kívánta rávenni európai és más szövetségeseit, hogy kövessék, hogy szankciókat helyezett kiltásba azon cégekkel szemben, akik kereskednek Iránnal. Ezt azért tehette meg, mert szinte minden pénzügyi tranzakció az Egyesült Államokon keresztül megy át. Az ezzel való zsarolás azonban visszaélés azzal a bizalommal, amit a nemzetközi közösség helyez az ez Egyesült Államokba. Erre az európaiak létrehoztak egy alternatív rendszert. A kíniak pedig az oroszokkal és Indiával kereskednek egyre inkább a dollár megkerülésével. Ez Amerikának óriási érvágás. Azért képes korlátlanul adósságból fogyasztani évtizedek óta, annak ellénére hogy hatalmas és folyamatos kereskedelmi deficitje van, mert a világ dollárban kereskedik. Ráadásul ennek az adósságnak a nagy részét Kína veszi meg. Ha a világgazdaság elpártol a dollártól - ahogy az elkezdődött - vége az Egyesült Államok rendkívüli privilégiumának. Ezen kívül a tranzakciókat lebonyolító amerikai bankok díjainak is vége. Az államok manőverein kívül pedig ott van az AliPay és a WeChat pay, akik kezdenek nemzetköziesedni, azaz magáncégeken keresztül is megkerülhető lesz az Amerikán keresztüli tranzakció. Mahbubani szerint Kína nem expanzív hatalom. A történelem során sosem volt az. A szimbólum itt a defenzív Kínai Nagyfal, illetve a sokat emlegetett Zheng He tábornok, akinek az európaiaknál nagyobb és korszerűbb hajói távoli tájakra is eljutottak. Ám ezután a kínai császár parancsára felégették a hajókat: nem kívántak külső kultúrákkal érintkezésbe kerülni. Mahbubani azt is fontosnak tartja, hogy Tibetet és Xinjiangot (Újgurisztánt) is a mongol uralom alatt csatolták Kínához. A mongolokkal amúgy is érdemi az összehasonlítás: míg azok egészen Európáig hódítottak, a kínaiak megmaradtak helyben. Érdekes itt Mahbubani Tajvan-Kuba összehasonlítása. Az Egyesült Államok évtizedek óta embargót működtet Havannával szemben. Kína pedig minden vitája ellenére intenzív kereskedelemben áll Taipeijlel, sőt, a tajvaniak óriás befektetők a Népköztársaságban. Mahbubani szerint a CCP ma már nem azt jelenti, hogy Kínai Kommunista Párt, hanem azt hogy Kínai Civilizációs Párt. A cél már rég nem a kommunizmus felépítése, hanem az ópium háborúk előtt elvesztett nagyhatalmi státusz visszaszerzése. Túllépés a megaláztatás évszázadain, ahogy ők hívják. Szimbólikus péládul, hogy Xi Jinpingék mennyire rehabilitálták Konfúciuszt, akit Mao még utált és a kínai elmaradottság okának és szimbólumának tartott. Ehhez képest ma már világszerte Konfúciuszról vannak elnevezve a kínai kulturális intézetek például. 5/31/2020 1 Comment Saez és Zucman: The Triumph of Injustice - How the Rich Dodge Taxes and How to Make them Pay Gabriel Zucman a világ első számú offshore kutatója, a nagy francia közgazdász, Thomas Piketty barátja. Emannuel Saez pedig a világ egyik vezető egyenlőtlenségi szakértője. Pár éve a dogmatikusan piaci fundi Rajk Szakkolégium is meghívta Budapestre, sőt, kitüntette. Valószínűleg csak a híres közgazdászok érdeklik a rajkosokat, amiket Saez ír, attól szívgörcsöt kapnának. Rögtön azzal kezdik ugyanis például a szerzők, hogy nem véletlenül voltak 70%-os felső SzJA kulcsok a leggazdagabbakra kivetve az USA-ban Roosevelt alatt és után. A cél nem egyszerűen csak az újraelosztás volt, hanem annak megakadályozása, hogy valaki olyan gazdag legyen, hogy a pénzével aránytalanul befolyásolhassa a demokratikus folyamatokat: ami ugye mára standard gyakorlat lett. Azaz fizessenek a gazdagok, de nem is akármilyen kulccsal, hanem kifejezetten konfiszkatórikus (elkobzó) kulccsal! (Ezt a célt egyébként nem csak Saez, Zucman és Piketty tartja kívánatosnak, hanem például John Rawls igazságosság-filozófus is. Akinek első számú hazai interpretátora: Kis János, az SzDSz nevű volt egykulcsos adó párt volt elnöke...) Saez és Zucman ezután bemutatják, hogy a Reagan féle neoliberális ellenforradalom alatt hogyan laposították ki az adórendszer kulcsait. Trump alatt pedig már egyenesen ott tartunk, hogy a szegények több adót fizetnek, mint a gazdagok. Így vált lehetségessé, hogy míg a neoliberalizmus ELŐTT mindenki gazdagodott, addig a neoliberalizmus ALATT a gazdagok nagyon gyorsan gazdagodtak, a többség pedig szegényedett. És hát persze a legszegényebbek nagy része fekete, akik jóval nagyobb arányban ülnek börtönben, jóval nagyobb arányban kerülnek bűnözői körökbe, jóval nagyobb arányban kapják el a koronavírust a zsúfoltabb életkörülményeik miatt, és jóval nagyobb arányban lövi le őket a rendőr. Az sem mellékes körülmény, hogy ahogy az ábrán is látszik, a teljes gazdasági is lassabban nőtt a neoliberális korszakban. (Ráadásul - szemben a korábbi korszakkal - gyors eladósodásból.) A brutális amerikai egyenlőtlenségek kialakulásának, a demokrácia foglyul ejtésének vastagon része a nagyvállalatok és a gazdag magánszemélyek offshoreba menekülése. A szerzők nagyon sok adatot hoznak ezzel kapcsolatosan. (Minderről itt csináltam egy videót). De Saez és Zucman nem erősíteni szeretnék az emberek tehetetlenség érzetét azzal kapcsolatosan, hogy nem lehet semmit tenni, a pénzeket el fogják menekíteni offshoreba. Egyértelművé teszik, hogy nem igaz az az elterjedt nézet, mely szerint az egyes államok nem tudnak mit tenni a jelenség ellen. Hogy csak a legfontosabb példát említsem: a jóvátételi adó. Az OECD adóbázis együttműködésének keretein belül az egyes adóhatóságoknak van információjuk arról, hogy a náluk aktív multik transzferálják az adóalapot. Lehetőségük van erre a kimenekített adóalapra jóvátételi adót kivetni, és ezzel nemzetközi egyezményt sem sértenek. De számos más lehetőség is rendelkezésükre áll, melyeket a könyv tárgyal. (WW Norton kiadó, 2019 október 15.) CategoriesAll Egyenlőtlenségek Kína Offshore USA A koronavírussal a tőzsde először beszakadt. A FED odarakott egy gigantikus adag pénzt. Ettől a befektetők biztosítva érezték magukat. És elkezdődött egy újabb rally. 1987 óta nem emelkedett ennyit egy hónap alatt a DOW. Azaz kimentették a nagyválallati szektort. De hát közben ugye több tíz millió amerikai elvesztette a munkáját. A kis és középvállalatok pedig szintén mehettek csődbe. Azaz akárcsak 2008-ban: szocializmus a nagyvállalatoknak. És hát totál fenntarthatatlan az egész. Mert ugye pénzt pumpálunk olyan vállalatokba, melyeknek nincs bevétele... CategoriesA szerző az amerikai üzleti sajtó tudosítójaként dolgozott évtizedeken át Kínában. Ez nagyjából meg is határozza, hogy milyen könyvet írt. Benne van az összes ismert aggodalom a kínai csodával kapcsolatosan: az ingatlanár buborék, az árnyékbankrendszer, a környezetszennyezés, hogy le fog lassulni a növekedés... Ezeket már mások is sokszor leírták. McMahon tudja is, hogy mennyire kockázatos Kína bukását megjósolni. A könyv elején hosszan sorolja, hányan tették ezt már meg, vesztükre. Ez a tudatosság, reflexió bíztatást ad az embernek, hogy továbbolvasson. Hátha akkor most valami meggyőzőbb, mélyebb, újabb következik. De nem következik. Adatok és elemzés helyett sokkal inkább anekdóták soha véget nem érő sora. A kínai tudósító izgalmas élete. Sok érdekeset meg tud az ember, tekinthetjük ezeket esettanulmányoknak, de folyamatosan ott a kérdés: mi a Big Picture? Mik a makrofolyamatok? Mennyire jellemzőek ezek az esettanulmányok? Ezt viszont nem tudjuk meg. Az adatokkal nagyon szűkmarkú a szerző. Amikor vannak, elég randomnak tűnnek. És hát sajnos van a könyvben egy nagy adag orientalizmus is. Három példa: 1. Hosszan elemzi, hogy mekkora baj az árnyékbankrendszer. Majd hirtelen bedob egy adatot, amely szerint arányaiban is sokkal de sokkal nagyobb az amerikai árnyékbankrenszer. Ezen a ponton semmi reflexió, semmi kritika. Problémák csak Kínában vannak, nem a kapitalizmussal általában. 2. Lekicsinylően ír arról, hogy olyan lettek pénzügyi szakértők hirtelen Kínában, akik korábban mással foglalkoztak. De hát ki más lehetett volna? Egy országban, ahol kommunizmus volt? 3. A legviccesebb. Összehasonlítja a pekingi/sangháji lakásárakat...nem New Yorkkal, hanem az Egyesült Államokkal. Kinek jutna eszébe a londoni lakásárakat a németekkel összehasonlítani? Vagy egy távoli orientális országra nem ugyanaz vonatkozik? Categories5/22/2020 0 Comments WhataboutizmusAz az érvelési hiba, amikor valamit azzal akarsz megvédeni, hogy bezzeg valami más független milyen rossz.
Az ember sokat várna a szerzőtől, mivel McGregor előző könyve, The Party nagy elismerést váltott ki a Kína figyelők köreiben. Senki nem volt még képes még korábban ilyen behatóan elemezni a Kínai Kommunista Párt belső működését, szerepét az állam irányításában, összefonódását a gazdasági élettel. McGregor új könyve azonban csalódást keltő. Hiába Xi Jinping a címe, gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tudunk meg a kínai vezetőről. Sem a gondolkodásáról, sem a karrierjéről, sem a networkjéről. Van benne egy csomó megszokott állítás arról, hogy Xi alatt Kína autoriterebb állam, ám ezek semmivel sincsenek igazán alátámasztva. Mikor nem volt Kína autoriter állam? Végig az volt. A Tiennamen tér idejében is az volt, később is az volt, csak a Nyugat szeretett volna vele kereskedni. Erre McGregor hoz is rengeteg példát: mennyire rá van szorulva például Németország vagy Ausztrália, hogy jóban legyen Kínával. Ezért eddig nem tematizálták, hogy autiter állammal működnek együtt. Eléggé rossz az optikája, hogy pont akkor kerül elő Kína autoritersége, amikor a kínai tech kezdi megelőzni a Nyugatot. (Erről a Huawei kapcsán itt írtam részletesebben.) Hirtelen mindenkinek feltűnik, ami eddig is nyílvánvaló volt: Kína autoriter állam. Ettől még megelőz minket egy sor technológiában (5G, gyorsvasút, drónok, szolár, e-autó, atomerőmű építés, arcfelismerés és egy sor más AI, stb.) És ezen nem fog segíteni a Nyugat szempontjából, ha újra és újra felhozzák az emberi jogok és a demokrácia kérdéseit. Jogosak, de nem fedik el a saját gazdaságpolitikai hibáinkat. Ameddig az eurozóna megszorításokban utazik a humán tőke és a tech fejlesztése helyett, ameddig Magyarország leépíti a hozzáadott értékét és a tudást, addig a lemaradásunk fokozódik. McGregor sok időt tölt el Xi korrupcióellenes harcával is, amit a riválisaival szembeni leszámolásként értékel. Minél jobban belemegy azonban a témába, annál világosabbá válik, hogy a korrupció bizony ilyen gyors növekedés mellett valódi probléma, minden szinten. Milyen empiriára alapozva tudja tehát McGegor azt állítani, hogy Xi inkább leszámol, és mennyiben harcol valóban a korrupció ellen? Egyszóval a szokásos probléma, mint a legtöbb Kína elemzésnél: mivel zárt az ország, empíria nincs, ezért vélekedéseket nagyít fel állításokká. Ami McGregor esetében nagy kár, mert a Party pont azért volt jó könyv, mert nem ebben a hagyományban íródott, valódi betekintések voltak benne. (Penguin, 2019 december 15) CategoriesKína
Ma zoomon keresztül felvettem egy beszélgetést John Christensennel, a Tax Justice Network nemzetközi adóigazságossági civil szervezet vezetőjével. 2005-ös (Price of Offshore) és 2012-es (Price of Offshore Revisited) jelentéseik szerint gazdag magánszemélyektől $242md ment ki Magyarországról offshoreba a megelőző évtizedekben. Ez az összeg hatalmas. Hogy érzékeltessem, hogy mennyire az: ha itthon maradt volna és megadóztattuk volna, szükségtelen lett volna az összes megszorítás a rendszerváltás óta. És Magyarország sokkal gyorsabban növekedhetett volna, ha ebből az adóból az állam meg tudja finanszírozni a jó minőségű oktatást, egészségügyet, közlekedést. Magyarország ezzel a világ 12-edik legnagyobb offshore vesztese, megelőzve olyan, nálunk sokkal népesebb országokat, mint Lengyelország, Iran, Kazakhsztán, vagy Törökország. A jelentés 2012-ben hatalmas nemzetközi és közepes magyarországi sajtóviszhangot váltott ki. A Guardian például ezzel a színes térképpel illusztrált cikkel foglalta össze a jelentés tartalmát. A szervezet nagy nemzetközi tekintélynek örvend, olyan helyeken kérték fel őket szakértői vélemény adására, mint az Európai Bizottság, az USA szenátusa, vagy a német Bundestag Pénzügyi Bizottsága. Christensen a beszélgetésben elmondja, hogy amikor megjelenik egy-egy jelentésük, szinte mindig megkeresik őket az érintett országok kormányai és/vagy ellenzéki politikusai. Magyarországon időközben három kormány is volt hatalmon: a Gyurcsány, a Bajnai, és háromszor Orbán Viktoré. Mégsem kereste meg őket egyik sem, hogy megkérdezze, hogyan jutottak erre a következtetésre... Rákérdeztem, és természetesen az volt a válasza, hogy ha hívnák őket, nagyon szívesen eljönnének Budapestre és részleteznék a jelentésük tartalmát. A beszélgetésben azt is hangsúlyozta John Christensen, hogy Magyarország más módon is a munkatársai figyelmének középpontjába került. Hatalmas ugyanis az adóügyi átláthatatlanság a magyar esetben. Ráadásul az itt tárgyalt összeg csak gazdag magánszemélyek adóelkerülése. A magyar gazdaság jelentős mértékben transznacionális cégek (hétköznapi nevükön: multik) magyarországi telephelyeire támaszkodik. Az ő úgynevezett transzferárazásaik (nemzetközi cégcsoporton belüli adóelkerülő manipulációik) még ennél is nagyobb összeget tehetnek ki. A beszélgetés John Christensennel ITT megtekinthető. CategoriesNem csak az időseket támadja. És ez csak a halálozási statisztika. Egészséges fiatal embereknek maradhatnak maradandó tüdőkárosulásaik a jelentések szerint. (Kék: covid19, fekete: influenza és tüdőgyulladás. Forrrás: USA Járványellenőrzési és Megelőzési Központ) Svédország lakossága 10m. Ha 70% kell a nyájimmunitáshoz, és ha csak 1% a halálozási arány, akkor az 70 000 halott. És akkor még nem számoltunk a túlterhelt egészségügyi rendszer további áldozataival. A legutóbbi WHO mortalitási ráta becslés 3,4%. (Jelenleg a világban a lezárt esetek 17%-a halott amúgy...)
De a főszakértőjük tagadta, hogy a nyájimmunitás lenne a stratégia. Akkor mi? 5/4/2020 0 Comments Planet of the HumansVan elég baja az embernek koronajárvány idején, nem akar totál elkeserítő filmeket nézni. Viszont pont az ilyen helyzetekben szokott az ember ilyen filmeket megnézni, úgyhogy úgy is megnézi. És hát a film egy lapáttal rátesz a kétségbeesésünkre. Alapvetően két lényegi mondanivalója van. Az egyik, hogy amit "zöld technológiáknak" hívunk, azoknak egy része nem az. Nem lehet az, mert az előállításához szükséges bányászat, termelés, energia, szállítás miatt sokkal több környezeti kárt okoz, mint amennyit javít. Azaz az a remény, hogy a 1.) népesség és a 2.) fogyasztásunk csökkentése nélkül megússzuk, csak minél hamarabb be kell vezetni a "zöld technológiákat", hamis. Nem csak a neoliberálisok techno-optimizmusa hamis, hogy majd az emberiség kitalál valamit, mert eddig is mindig kitalált. Ezt már Naomi Klein cáfolta a This Changes Everythingben. Most Jeff Gibbs (mert ez igazából Gibbs filmje, Michael Moore csak a producer) azt is cáfolja, hogy a zöldek által szeretett, már létező technológiák elégségesek. Lehet, hogy egyik-másik jelenetnél ha utánnaszámolunk más jön ki, például a szél és a napenergia esetében. Ezek súlyos tévedések. De elég nagy konszenzus van például a káros biomassza kérdésében, ami nagy szelete a "zöld energiának". És hát nem kérdés, hogy a hagyományos energia cégek és a Bloombergek/Goreok/Bransonok bizony megjelentek az álzöld technológiáikkal, hogy zöldre mossák magukat. A film hatalmas érdeme, hogy vitát provokál, és ezáltal ellenállóbbá tesz minket a greenwashinggal szemben. A másik mondás az, hogy a zöld szervezek EGY RÉSZÉT ezek a nagyvállalatok és oligarchák megvették. Nem mindenkit, de a 350-t és a Sierrát valószínűleg igen. Ez a neoliberalizált, tömegmediatizált társadalmak sajátossága. Ha el akarsz érni embereket jó ügyekkel, sok pénz kell hozzá. Ha sok pénzt akarsz, az csak a gazdagoknak van. Iszonyú nehéz egyensúlyozás. Magyarul sokkal rosszabbul állunk, mint gondoltuk. Mi következik mindebből? Komolyabban kell vegyük a NEMNÖVEKEDÉS mozgalmat, mint korábban. A fejlett társadalmaknak bizony csökkentenie kell a fogyasztását. És csökkenteni kell a népességet. Nem több gyerek kell, hanem kevesebb. A fenntartható technológiák önmagukban nem fognak megmenteni minket. . 5/4/2020 0 Comments Szingapúr1. Szingapúr egy autoriter állam. Ugyanúgy egy jobboldali autoriter állam, mint a névleg baloldali Kína. Ám mivel Amerika barát, ezért a “nyugati” sajtó ritkán kritizálja. Ebben egyébként nem kivétel, gyakorlatilag az összes távol-keleti ország (Dél-Korea, Japán, Hong Kong, Tajvan, stb.) autoriter volt, amikor a hatalmas felzárkózását produkálta. 2. Szingapúrnak van a legmagasabb megtakarítási rátája. 1996 és 1985 között a teljes befektetett tőkeállomány 74%-a hazai megtakarítás. 3. Ebből 46%-ért az állam volt felelős 4. A lakásállomány 87%-át az állam bocsátja rendelkezésre, olcsón, ezzel támogatva a cégeket, amelyeknek így ennyivel kevesebb bért kell fizetniük. Ezen felül az állam masszívan támogatja az egészségügyet és a tömegközlekedést is. 5. A függetlenség elnyerésekor 80%-os írástudatlanság volt. Az állam olyan elképesztő erőfeszítést tett az oktatásban, hogy ma már az egyik legképzettebb társadalom a világon. Rendszeresen vezetik a PISA listákat. A high tech iparához mérhető a humán tőke is. Az angol kötelező nyelv az iskolában. 6. A szingapúri kormány tudatosan igyekezett kiszorítani az alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű munkahelyeket 7. A szingapúri kormány több évtizedes sikere, hogy az egészen eltérő etnikumú és vallású polgárai között harmónia van. 8. Szingapúr a 4. a Transparency nemzetközi korrupciós listáján, Magyarország a 70.-edik. 9. Szingapúr egy offshore központ, amely elszívja más országok adóbázisát. Egyáltalán nem osztom azt a kritikát, hogy "hirtelen egymillió virológus országa lettünk". Az emberek próbálnak tájékozódni egy komoly ügyben. Inkább azokat szapuljuk, akik ilyenkor nem tájékozódnak, és össze-vissza grasszálnak az utcákon.
Viszont tájékozódni sem könnyű. Milyen adatokra építhetünk? Ezzel kapcsolatosan nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmet Böröcz József, a Rutgers Egyetem szociológus professzora: kérdés, hogy építhetünk-e bármilyen nyílvánosságra került adatra? Miért? Vegyük sorra az egyes mutatókat:
Összességében felmerül tehát, hogy megbízhatunk-e bármilyen, az interneten keringő számban, illetve az abból számolt különböző arányszámokban (például halálozás/fertőzött, halálozás/gyógyult) és modellekben... Természetesen érdemes továbbra is tájékozódni, de jó lenne érdemibb tájékoztatást kapnia a lakosságnak. A járvány kapcsán felmerül a kérdés: hogyan jutottunk ide, hogy a magyar egészségügy súlyosan alulkapacitált? Ki építette le az egészségügyet? Melyik kormányok? A válasz az, hogy mindegyik. A 2010 utáni Orbán kormányok felelőssége egyértelmű. Elég ehhez megnézni a GDP arányos finanszírozásról szóló ábrát: Magyarország folyamatosan az uniós átlag alatt költött az egészségügyre ebben az időszakban. (Felelős miniszter: Balog Zoltán) De az átlag persze úgy jön ki, hogy abban benne vannak a Magyarországhoz hasonlóan keveset költők, meg a sokat költők (például Dánia). Ráadásul a paradoxon az, hogy míg a magyar egészségi állapot a legrosszabbak között van az Unióban, addig a dán a legjobbak között. Azaz egy szükséglet vezérelt költségvetés esetében nekünk kellene az uniós átlag felett költenünk! Ám ez fordítva van. Az alacsony állami költés miatt ma már olyan rossz szolgáltatásokat tud csak biztosítani az egészségügy (például hosszú várólisták), hogy a betegek jelentős része a magánegészségügybe kényszerül. Ennek következtében ma már a GDP arányos költésünk több mint harmada a magánszférában csapódik le. Olyan betegeké is, akiknek erre nincs pénze, hitelt vagy kölcsönt kell ehhez felvenniük! Ráadásul a GDP arányos költésben sok minden benne van. Ahol még nagyobb a lemaradásunk, az az orvosok és ápolók fizetése. Erről egy ábra: Ráadásul sokkal kevesebben is dolgoznak az egészségügyben, mint kellene, és ez már évtizedek óta így van: Máshol szinte mindenhol nőtt az arányuk, nálunk nem. És végezetül aki azt gondolja, hogy ez csak a jelenlegi kormány felelőssége, annak itt van ez az ábra: Miniszterelnök Gyurcsány Ferenc, egészségügyi miniszter Rácz Jenő, Molnár Lajos, Horváth Ágnes.
És hát persze az egészségi helyzet romlásához a létminimum alatt élők arányának növekedése is hozzájárult: A válság kirobbanása megmutatta, hogy szemben a libertariánus hiedelmekkel, hiába "államfüggetlen" a bitcoin, hiába a híres blockchain elosztó technológia (minderről egy beszélgetésünk itt), válság idején ugyanúgy megszabadulnak tőle a befektetők, mint sok minden mástól. Ennek több oka is van. Egyrészt miért kellene megbízni valamiben, aminek alapja egy gigantikus elektromos szükséglet. Sosem lehet tudni, hogy mikor omlanak össze az elektromos hálózatok (melyeket ugyebár államok működtetnek). Másrészt pedig válság idején olyan valutára van szüksége az embernek, amivel vehet is valamit. Bitcoinnal nagyon kevés dolgot lehet ténylegesen venni. Ezért a cinikus kommentariátus - látván a rohamos wc papír felhelmozást - meg is alkotta a buttcoin koncepcióját. Így zuhant őssze a bitcoin a válság kirobbanásának napján: Ahogy azt már korábban írtam, a munkahelyet nem a "munkaadó" teremti, hanem a kereslet. Azonban egy válság idején - így most a koronavírus miatt is - a kereslet zuhanhat. A keynesiánus közgazdaságtan lényege, hogy mindenki elhalasztja a beruházásait (és a fogyasztását), ameddig azt érzékeli, hogy neki sem lesz jövedelme, mert nem lesz kereslet a termékére (vagy a munkájára). Ha azonban elhalasztja a költéseit, ezzel mások keresletét csökkenti. Ezen a negatív multiplikátor hatáson keresztül már meg is van a válság.
A magángazdaság ebből az ördögi körből képtelen kitörni. Az állam segítségére van szükség. Egy hagyományos válságnál igen fontos a minimálbér, mivel ez megállítja a negatív spirált: egy bizonyos szintnél kevesebb jövedelme nem lehet az embereknek. (Nem, nem árazódnak ki a cégek, de erről már máshol írtam.) Most azonban más a helyzet. Nem egyszerűen csökkeni fognak a bérek, hanem egy idő után a cégeknek nem lesz miből fizetni azokat. Első áldozatok a légitársaságok, a turizmus, a rövidtávú lakáskiadás, a rendezvényszervezés, a kultúra. De közvetlenül szinte bármilyen iparágban baj lehet, hiszen a lezárt határok miatt leállnak a multik évtizedek alatt létrejött nemzetközi termelési láncai. Elég egy komponens hiánya, és máris áll a lánc. (A pozsonyi Volkswagen már most felfüggeszti a termelést.) Mit tehet ilyenkor az állam? Egyrészt likviditási segítséget adni a cégeknek (ezt például az EU már fel is ajánlotta), ami azonban csak átmeneti megoldás lehet. Szükség lesz arra is, hogy konkrétan megélhetési forrást adjon az állam azoknak, akiknek a cége ezt nem tudja kifizetni már. Állami alkalmazottaknál egyértelmű amúgy is. Ezzel az állam mesterségesen fenntartja a keresletet. Milton Friedman (aki amúgy piaci fundi ideológiája miatt sok szempontból bírálható) szintén javasolta ezt: helikopterpénznek nevezve el. Természetesen jobb, ha nem a magasból szórjuk azt a nép közé. Adható elektronikus kártyán, amit olyan boltokban lehetne csak elkölteni, olyan termékekre, amelyet ha lehetséges hazai cég, hazai munkaerőt foglalkoztatva, fenntartható módon termel. Meglehetősen közel van ez a feltétel nélküli alapjövedelem gondolatához. Sok ellenzője van, itt írtam róla részetesebben - a finn álkísérlet kapcsán - hogy szerintem miért lesz elkerülhetetlen mégis. Hogy mennyire nem a jövő ez a helikopter pénz ügy, Szingapúr, Makaó és Hong Kong máris megcsinálta. Az amerikai republikánus politikus, Mitt Romney szintén javaslatot tett rá. (A demokratáknál is volt egy jelölt, Andrew Yang, aki konkrétan feltétel nélküli alapjövedelmet adott volna, még a vírus előtt.) A helikopterpénz egyébként még egy dologra jó lehet. Bebizonyíthatja, hogy nincs szükség adóztatásra az állami kiadások fedezésére. Ez első olvasatra meglepő lehet, de a Modern Monetáris Elmélet már régóta mondogatja. Az állam nyomtathat pénzt, és ebből finanszírozhatja a szükséges kiadásokat. Nem, nem lesz belőle infláció, ameddig a kibocsájtás (élelmiszer, gyógyszerek, stb.) tud együtt bővülni a növekvő pénzmennyiséggel. (Ebből egyébként az is következik, hogy az Európai Unió és a magyar kormányok megszorító politikái is feleslegesek, sőt, rendkívül károsak voltak.) Ami még talán fontos lehet, hogy vannak iparágak, amelyek kifejezetten nőni tudnak a válság alatt. Ilyen lenne természetesen az egészségügy, illetve az egészségipar. Erre azonban most nagyon hamar nagyon sokat kellene költenie az államnak. (Ahogy azt egyébként a Momentum szakértőinek nagyon szimpatikus átfogó javaslatai is hangoztatják.) 3/16/2020 0 Comments Gazdasági tanulságok a koronavírusból 5.: Jó és egyenlő univerzális állami egészségügyA járványokban mutatkozik meg igazán a mondás, hogy minden társadalom annyit ér, ahogyan a legelesettebbjeit kezeli. Az egyéni boldogulásunkért mi magunk vagyunk felelősek, de a szenvedésünket a társadalom csökkentheti. Ezért olyan univerzális, ingyenes és jól megfinanszírozott egészségügyi rendszerre van szükség, amely mindenki számára egyenlően jó minőségben hozzáférhető! (Ezen a ponton bedobni, hogy semmi sem ingyenes, már bocsánat, de ciki. Tudjuk. Adóból van. Na és? Minden abból van. A lényeg, hogy a szegénynek ingyenes, nem kell többet fizetnie, mint amit megengedhet magának.)
Ez azt is jelenti, hogy egy közepesen fejlett ország, mint Magyarország, nem költhet addig luxusstadionokra és más presztízsberuházásokra, míg nem tette rendben az egészségügyét. Meg kell érteni: nincs pénz mindenre, igen is prioritásokat kell felállítani, szükséglet vezérelt költségvetés kell. Az egészségügy és a hétköznapi sport fontosabb, mint az élsport. Teljesen mindegy, hány medált nyer egy ország, ha a hétköznapi ember elhízott és beteges... Ez azt is jelenti, hogy a magánegészségügy maximum kiegészítő elem lehet, de nem képes helyettesíteni az állami rendszert. A magán rendszer sosem lesz átfogó, csak az engedheti meg magának, akinek van rá pénze. És ne tévesszen meg minket, hogy a magán rendszerbe nem kell folyamatosan fizetni, csak ha baj van. Egy teljes életpályát tekintve az állami rendszer az olcsóbb. A folyamatosan fizetett járulékokkal ugyanis finanszírozzuk a szűrést, a megelőzést is, a közelátást. Nem véletlen, hogy a magánellátásra épülő USA dupla akkora egészségügyi költéssel sokkal rosszabb egészségi állapotban van, mint az állami rendszerű Kanada fele akkora egészségügyi költéssel. Magyarországon ma az egészségügyi költések több minth harmada magán. Kényszerből. Olyan emberek is a magánegészségügybe kényszerülnek, akik ezt nem engedhetik meg, csak hitelből. Ahogy Noam Chomsky mondja: alulfinanszírozd az állami rendszert, ettől rosszul tud csak működni, az emberek pedig nem fogják szeretni, átmennek a magánba. De a magán nem megoldás, ahogy a járvány is mutatja. Végezetül néhány beszélgetés minderről szakértőkkel: Sinkó Eszterrel, Kaló Zoltánnal, Kollányi Zsófiával, Gilly Gyulával. lA munkát nem a tulajdonos adja, és nem is a menedzser. A munkát a társadalom adja azzal, hogy keresletet támaszt valamire. Ez most gyönyörűen ki fog jönni a válság alatt. Ha az emberek nem költenek utazásra, akkor nincs kereslet repülőutakra és szálláshelyekre. Nincs az a tulajdonos vagy menedzser, aki ilyenkor "munkát adna". A munkát mások kereslete adja. A menedzser maximum szervez, ám ezt mondjuk egy szövetkezetben akár maguk a tagok is meg tudják csinálni. A tulajdonos még csak nem is szervez semmit, érdemi munkát nem végez, csak profitja van (erról bővebben itt). Azaz a "munkaadó" kifejezés helyett helyesebb lenne a tulajdonos és a menedzsment fogalmakat használni. Makrogazdaságilag pedig a tőkeoldal és munkaoldal (capital és labour) kifejezéseket.
A mai világban az internetnek ingyenes közszolgáltatásnak kell lennie. Nem csak azért fontos, hogy válság esetén mindenkit elérjenek a hírek, a közlemények, hanem hogy a polgárok is elérjék a hatóságokat és egymást. A digitális oktatás esetében pedig alapvető, hogy ne csak a gazdag gyerekek tanulhassanak otthonról, hanem azok is, akiknek nincs otthon net és számítógép. A jelen helyzetben nagyon sok gyerek ki fog ebből maradni. Ezen felül a válsághelyzetben összetartó közösség számtalan más funkciója is feltelepül az internetre. Finnország mintát ad. Az internet közjószág. Békeidőben is. Az egyenlő esélyek alapja.
|
SzerzőPogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar Közgazdaságtan Intézetének igazgatója, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztője Archives
August 2020
Categories |