Kishore Mahbubani egy globális intellektüel, de a jobb fajtából. Ázsiai értelmiségieket befogadni a magyar közéletnek egyelőre nagyon nehéz, beragadtunk egy Timothy Garton Ash perpetum mobilében. Emlékszem, amikor először hivatkoztam az amúgy Cambridgeben dolgozó Ha Joon Chang koreai közgazdászra, micsoda értetlenség fogadta, hogy ilyen Csingcsangcsung szerzőkkel jövök. Mára talán már kezd világossá válni, hogy a nem nyugati szerzőkre is odafigyel a globális közösség.
Mahbubani különösen fontos. Bizonyos értelemben ő Ázsia Hangja. A Szingapúri Nemzeti Egyetem Lee Kwan Yew egykori örökös elnökről elnevezett társadalompolitikai karának dékánja volt, illetve országa ENSZ nagykövete. Szingapúriként nem éppen érdeke pozitív dolgokat mondania Kínáról. Ahogy nem kínaiként sem: Mahbubani hindu, ráadásul pakisztáni muszlim eredetű a családneve... Azzal vált ismertté, hogy több fontos könyvet írt az ázsiai térség felemelkedéséről. Próbálta magyarázni, hogy maguk az ázsiaiak mit gondolnak erről, meg a Nyugatról. Mos pedig azzal a kérdéssel állt elő, hogy nyert-e már Kína? Mert az mindenkinek világos, hogy globális vetélkedés van az Egyesült Államok és Kína között. De az talán egy kicsit meglepő, hogy Mahbubani-t máris az foglalkoztatja, hogy nyertek-e már a kínaiak.. Aztán ha az ember elolvassa a könyvet, akkor megérti, hogy egyáltalán nem korai a kérdés. A kínai gazdaság egy főre jutó GDP tekintetében még messze van az amerikaitól, de ez sok szempontból nem fontos. Várhatóan nem sokára megelőzi majd az Egyesült Államokat a GDP abszolút méretét tekintve (vásárlóerő paritáson, azaz az árakat is figyelembe véve már megelőzte, de ez kevésbbé fontos). Viszont a globális növekedés nagy részét jó ideje már Kína hozza létre. Egy rakás fontos országnak (például Németországnak, Ausztráliának, stb.) már ma fontosabb ezért Kína, mint az Egyesült Államok. Ráadásul egy sor technológiában világvezető lett sokkal korábban, mint hogy igazán fejlett állammá vált volna. Ilyen a gyorsvasút, amiből 27 000 km van Kínában, saját technológiából, álomreptér szerű pályaudvarokkal. Az USA-ban gyakorlatilag nincs. Ilyen az 5G (a Huwaeiről itt irtam). Ilyen a dróntechnológia, a szolár, az e-autó, a nukleáris erőmű építés, stb. stb. A technogiai fölénytől tartva az Egyesült Államok éppen a tehcnológiai szétválást (decoupling) igyekszik kierőltetni. Mahbubani felhívja a figyelmet, hogy éppen akkor vezet be vámokat és tech export tilalmat, amikor Kína szabadkereskedelmi övezetet hoz létre a komplett ASEAN térséggel... Az Egyesült Államok éppen kivonul a Párizsi Klímaegyezményből, a Nemzetközi Büntetőbíróságból, az Unescoból, a WHO-ból, és feladja a szabadkereskedelmet. Kína pedig betölti a helyét. Az Egyesült Államok zsarolásra használja fel nemzetközi helyzetét. Mahbubani elmondja, hogy az ENSZ BT által is elfogadott Iráni Atomegyezmény felmondásakor az USA azzal kívánta rávenni európai és más szövetségeseit, hogy kövessék, hogy szankciókat helyezett kiltásba azon cégekkel szemben, akik kereskednek Iránnal. Ezt azért tehette meg, mert szinte minden pénzügyi tranzakció az Egyesült Államokon keresztül megy át. Az ezzel való zsarolás azonban visszaélés azzal a bizalommal, amit a nemzetközi közösség helyez az ez Egyesült Államokba. Erre az európaiak létrehoztak egy alternatív rendszert. A kíniak pedig az oroszokkal és Indiával kereskednek egyre inkább a dollár megkerülésével. Ez Amerikának óriási érvágás. Azért képes korlátlanul adósságból fogyasztani évtizedek óta, annak ellénére hogy hatalmas és folyamatos kereskedelmi deficitje van, mert a világ dollárban kereskedik. Ráadásul ennek az adósságnak a nagy részét Kína veszi meg. Ha a világgazdaság elpártol a dollártól - ahogy az elkezdődött - vége az Egyesült Államok rendkívüli privilégiumának. Ezen kívül a tranzakciókat lebonyolító amerikai bankok díjainak is vége. Az államok manőverein kívül pedig ott van az AliPay és a WeChat pay, akik kezdenek nemzetköziesedni, azaz magáncégeken keresztül is megkerülhető lesz az Amerikán keresztüli tranzakció. Mahbubani szerint Kína nem expanzív hatalom. A történelem során sosem volt az. A szimbólum itt a defenzív Kínai Nagyfal, illetve a sokat emlegetett Zheng He tábornok, akinek az európaiaknál nagyobb és korszerűbb hajói távoli tájakra is eljutottak. Ám ezután a kínai császár parancsára felégették a hajókat: nem kívántak külső kultúrákkal érintkezésbe kerülni. Mahbubani azt is fontosnak tartja, hogy Tibetet és Xinjiangot (Újgurisztánt) is a mongol uralom alatt csatolták Kínához. A mongolokkal amúgy is érdemi az összehasonlítás: míg azok egészen Európáig hódítottak, a kínaiak megmaradtak helyben. Érdekes itt Mahbubani Tajvan-Kuba összehasonlítása. Az Egyesült Államok évtizedek óta embargót működtet Havannával szemben. Kína pedig minden vitája ellenére intenzív kereskedelemben áll Taipeijlel, sőt, a tajvaniak óriás befektetők a Népköztársaságban. Mahbubani szerint a CCP ma már nem azt jelenti, hogy Kínai Kommunista Párt, hanem azt hogy Kínai Civilizációs Párt. A cél már rég nem a kommunizmus felépítése, hanem az ópium háborúk előtt elvesztett nagyhatalmi státusz visszaszerzése. Túllépés a megaláztatás évszázadain, ahogy ők hívják. Szimbólikus péládul, hogy Xi Jinpingék mennyire rehabilitálták Konfúciuszt, akit Mao még utált és a kínai elmaradottság okának és szimbólumának tartott. Ehhez képest ma már világszerte Konfúciuszról vannak elnevezve a kínai kulturális intézetek például.
0 Comments
Leave a Reply. |
SzerzőPogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar Közgazdaságtan Intézetének igazgatója, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztője Archives
August 2020
Categories |