Kishore Mahbubani egy globális intellektüel, de a jobb fajtából. Ázsiai értelmiségieket befogadni a magyar közéletnek egyelőre nagyon nehéz, beragadtunk egy Timothy Garton Ash perpetum mobilében. Emlékszem, amikor először hivatkoztam az amúgy Cambridgeben dolgozó Ha Joon Chang koreai közgazdászra, micsoda értetlenség fogadta, hogy ilyen Csingcsangcsung szerzőkkel jövök. Mára talán már kezd világossá válni, hogy a nem nyugati szerzőkre is odafigyel a globális közösség.
Mahbubani különösen fontos. Bizonyos értelemben ő Ázsia Hangja. A Szingapúri Nemzeti Egyetem Lee Kwan Yew egykori örökös elnökről elnevezett társadalompolitikai karának dékánja volt, illetve országa ENSZ nagykövete. Szingapúriként nem éppen érdeke pozitív dolgokat mondania Kínáról. Ahogy nem kínaiként sem: Mahbubani hindu, ráadásul pakisztáni muszlim eredetű a családneve... Azzal vált ismertté, hogy több fontos könyvet írt az ázsiai térség felemelkedéséről. Próbálta magyarázni, hogy maguk az ázsiaiak mit gondolnak erről, meg a Nyugatról. Mos pedig azzal a kérdéssel állt elő, hogy nyert-e már Kína? Mert az mindenkinek világos, hogy globális vetélkedés van az Egyesült Államok és Kína között. De az talán egy kicsit meglepő, hogy Mahbubani-t máris az foglalkoztatja, hogy nyertek-e már a kínaiak.. Aztán ha az ember elolvassa a könyvet, akkor megérti, hogy egyáltalán nem korai a kérdés. A kínai gazdaság egy főre jutó GDP tekintetében még messze van az amerikaitól, de ez sok szempontból nem fontos. Várhatóan nem sokára megelőzi majd az Egyesült Államokat a GDP abszolút méretét tekintve (vásárlóerő paritáson, azaz az árakat is figyelembe véve már megelőzte, de ez kevésbbé fontos). Viszont a globális növekedés nagy részét jó ideje már Kína hozza létre. Egy rakás fontos országnak (például Németországnak, Ausztráliának, stb.) már ma fontosabb ezért Kína, mint az Egyesült Államok. Ráadásul egy sor technológiában világvezető lett sokkal korábban, mint hogy igazán fejlett állammá vált volna. Ilyen a gyorsvasút, amiből 27 000 km van Kínában, saját technológiából, álomreptér szerű pályaudvarokkal. Az USA-ban gyakorlatilag nincs. Ilyen az 5G (a Huwaeiről itt irtam). Ilyen a dróntechnológia, a szolár, az e-autó, a nukleáris erőmű építés, stb. stb. A technogiai fölénytől tartva az Egyesült Államok éppen a tehcnológiai szétválást (decoupling) igyekszik kierőltetni. Mahbubani felhívja a figyelmet, hogy éppen akkor vezet be vámokat és tech export tilalmat, amikor Kína szabadkereskedelmi övezetet hoz létre a komplett ASEAN térséggel... Az Egyesült Államok éppen kivonul a Párizsi Klímaegyezményből, a Nemzetközi Büntetőbíróságból, az Unescoból, a WHO-ból, és feladja a szabadkereskedelmet. Kína pedig betölti a helyét. Az Egyesült Államok zsarolásra használja fel nemzetközi helyzetét. Mahbubani elmondja, hogy az ENSZ BT által is elfogadott Iráni Atomegyezmény felmondásakor az USA azzal kívánta rávenni európai és más szövetségeseit, hogy kövessék, hogy szankciókat helyezett kiltásba azon cégekkel szemben, akik kereskednek Iránnal. Ezt azért tehette meg, mert szinte minden pénzügyi tranzakció az Egyesült Államokon keresztül megy át. Az ezzel való zsarolás azonban visszaélés azzal a bizalommal, amit a nemzetközi közösség helyez az ez Egyesült Államokba. Erre az európaiak létrehoztak egy alternatív rendszert. A kíniak pedig az oroszokkal és Indiával kereskednek egyre inkább a dollár megkerülésével. Ez Amerikának óriási érvágás. Azért képes korlátlanul adósságból fogyasztani évtizedek óta, annak ellénére hogy hatalmas és folyamatos kereskedelmi deficitje van, mert a világ dollárban kereskedik. Ráadásul ennek az adósságnak a nagy részét Kína veszi meg. Ha a világgazdaság elpártol a dollártól - ahogy az elkezdődött - vége az Egyesült Államok rendkívüli privilégiumának. Ezen kívül a tranzakciókat lebonyolító amerikai bankok díjainak is vége. Az államok manőverein kívül pedig ott van az AliPay és a WeChat pay, akik kezdenek nemzetköziesedni, azaz magáncégeken keresztül is megkerülhető lesz az Amerikán keresztüli tranzakció. Mahbubani szerint Kína nem expanzív hatalom. A történelem során sosem volt az. A szimbólum itt a defenzív Kínai Nagyfal, illetve a sokat emlegetett Zheng He tábornok, akinek az európaiaknál nagyobb és korszerűbb hajói távoli tájakra is eljutottak. Ám ezután a kínai császár parancsára felégették a hajókat: nem kívántak külső kultúrákkal érintkezésbe kerülni. Mahbubani azt is fontosnak tartja, hogy Tibetet és Xinjiangot (Újgurisztánt) is a mongol uralom alatt csatolták Kínához. A mongolokkal amúgy is érdemi az összehasonlítás: míg azok egészen Európáig hódítottak, a kínaiak megmaradtak helyben. Érdekes itt Mahbubani Tajvan-Kuba összehasonlítása. Az Egyesült Államok évtizedek óta embargót működtet Havannával szemben. Kína pedig minden vitája ellenére intenzív kereskedelemben áll Taipeijlel, sőt, a tajvaniak óriás befektetők a Népköztársaságban. Mahbubani szerint a CCP ma már nem azt jelenti, hogy Kínai Kommunista Párt, hanem azt hogy Kínai Civilizációs Párt. A cél már rég nem a kommunizmus felépítése, hanem az ópium háborúk előtt elvesztett nagyhatalmi státusz visszaszerzése. Túllépés a megaláztatás évszázadain, ahogy ők hívják. Szimbólikus péládul, hogy Xi Jinpingék mennyire rehabilitálták Konfúciuszt, akit Mao még utált és a kínai elmaradottság okának és szimbólumának tartott. Ehhez képest ma már világszerte Konfúciuszról vannak elnevezve a kínai kulturális intézetek például.
0 Comments
5/31/2020 1 Comment Saez és Zucman: The Triumph of Injustice - How the Rich Dodge Taxes and How to Make them Pay Gabriel Zucman a világ első számú offshore kutatója, a nagy francia közgazdász, Thomas Piketty barátja. Emannuel Saez pedig a világ egyik vezető egyenlőtlenségi szakértője. Pár éve a dogmatikusan piaci fundi Rajk Szakkolégium is meghívta Budapestre, sőt, kitüntette. Valószínűleg csak a híres közgazdászok érdeklik a rajkosokat, amiket Saez ír, attól szívgörcsöt kapnának. Rögtön azzal kezdik ugyanis például a szerzők, hogy nem véletlenül voltak 70%-os felső SzJA kulcsok a leggazdagabbakra kivetve az USA-ban Roosevelt alatt és után. A cél nem egyszerűen csak az újraelosztás volt, hanem annak megakadályozása, hogy valaki olyan gazdag legyen, hogy a pénzével aránytalanul befolyásolhassa a demokratikus folyamatokat: ami ugye mára standard gyakorlat lett. Azaz fizessenek a gazdagok, de nem is akármilyen kulccsal, hanem kifejezetten konfiszkatórikus (elkobzó) kulccsal! (Ezt a célt egyébként nem csak Saez, Zucman és Piketty tartja kívánatosnak, hanem például John Rawls igazságosság-filozófus is. Akinek első számú hazai interpretátora: Kis János, az SzDSz nevű volt egykulcsos adó párt volt elnöke...) Saez és Zucman ezután bemutatják, hogy a Reagan féle neoliberális ellenforradalom alatt hogyan laposították ki az adórendszer kulcsait. Trump alatt pedig már egyenesen ott tartunk, hogy a szegények több adót fizetnek, mint a gazdagok. Így vált lehetségessé, hogy míg a neoliberalizmus ELŐTT mindenki gazdagodott, addig a neoliberalizmus ALATT a gazdagok nagyon gyorsan gazdagodtak, a többség pedig szegényedett. És hát persze a legszegényebbek nagy része fekete, akik jóval nagyobb arányban ülnek börtönben, jóval nagyobb arányban kerülnek bűnözői körökbe, jóval nagyobb arányban kapják el a koronavírust a zsúfoltabb életkörülményeik miatt, és jóval nagyobb arányban lövi le őket a rendőr. Az sem mellékes körülmény, hogy ahogy az ábrán is látszik, a teljes gazdasági is lassabban nőtt a neoliberális korszakban. (Ráadásul - szemben a korábbi korszakkal - gyors eladósodásból.) A brutális amerikai egyenlőtlenségek kialakulásának, a demokrácia foglyul ejtésének vastagon része a nagyvállalatok és a gazdag magánszemélyek offshoreba menekülése. A szerzők nagyon sok adatot hoznak ezzel kapcsolatosan. (Minderről itt csináltam egy videót). De Saez és Zucman nem erősíteni szeretnék az emberek tehetetlenség érzetét azzal kapcsolatosan, hogy nem lehet semmit tenni, a pénzeket el fogják menekíteni offshoreba. Egyértelművé teszik, hogy nem igaz az az elterjedt nézet, mely szerint az egyes államok nem tudnak mit tenni a jelenség ellen. Hogy csak a legfontosabb példát említsem: a jóvátételi adó. Az OECD adóbázis együttműködésének keretein belül az egyes adóhatóságoknak van információjuk arról, hogy a náluk aktív multik transzferálják az adóalapot. Lehetőségük van erre a kimenekített adóalapra jóvátételi adót kivetni, és ezzel nemzetközi egyezményt sem sértenek. De számos más lehetőség is rendelkezésükre áll, melyeket a könyv tárgyal. (WW Norton kiadó, 2019 október 15.) CategoriesAll Egyenlőtlenségek Kína Offshore USA A koronavírussal a tőzsde először beszakadt. A FED odarakott egy gigantikus adag pénzt. Ettől a befektetők biztosítva érezték magukat. És elkezdődött egy újabb rally. 1987 óta nem emelkedett ennyit egy hónap alatt a DOW. Azaz kimentették a nagyválallati szektort. De hát közben ugye több tíz millió amerikai elvesztette a munkáját. A kis és középvállalatok pedig szintén mehettek csődbe. Azaz akárcsak 2008-ban: szocializmus a nagyvállalatoknak. És hát totál fenntarthatatlan az egész. Mert ugye pénzt pumpálunk olyan vállalatokba, melyeknek nincs bevétele... CategoriesA szerző az amerikai üzleti sajtó tudosítójaként dolgozott évtizedeken át Kínában. Ez nagyjából meg is határozza, hogy milyen könyvet írt. Benne van az összes ismert aggodalom a kínai csodával kapcsolatosan: az ingatlanár buborék, az árnyékbankrendszer, a környezetszennyezés, hogy le fog lassulni a növekedés... Ezeket már mások is sokszor leírták. McMahon tudja is, hogy mennyire kockázatos Kína bukását megjósolni. A könyv elején hosszan sorolja, hányan tették ezt már meg, vesztükre. Ez a tudatosság, reflexió bíztatást ad az embernek, hogy továbbolvasson. Hátha akkor most valami meggyőzőbb, mélyebb, újabb következik. De nem következik. Adatok és elemzés helyett sokkal inkább anekdóták soha véget nem érő sora. A kínai tudósító izgalmas élete. Sok érdekeset meg tud az ember, tekinthetjük ezeket esettanulmányoknak, de folyamatosan ott a kérdés: mi a Big Picture? Mik a makrofolyamatok? Mennyire jellemzőek ezek az esettanulmányok? Ezt viszont nem tudjuk meg. Az adatokkal nagyon szűkmarkú a szerző. Amikor vannak, elég randomnak tűnnek. És hát sajnos van a könyvben egy nagy adag orientalizmus is. Három példa: 1. Hosszan elemzi, hogy mekkora baj az árnyékbankrendszer. Majd hirtelen bedob egy adatot, amely szerint arányaiban is sokkal de sokkal nagyobb az amerikai árnyékbankrenszer. Ezen a ponton semmi reflexió, semmi kritika. Problémák csak Kínában vannak, nem a kapitalizmussal általában. 2. Lekicsinylően ír arról, hogy olyan lettek pénzügyi szakértők hirtelen Kínában, akik korábban mással foglalkoztak. De hát ki más lehetett volna? Egy országban, ahol kommunizmus volt? 3. A legviccesebb. Összehasonlítja a pekingi/sangháji lakásárakat...nem New Yorkkal, hanem az Egyesült Államokkal. Kinek jutna eszébe a londoni lakásárakat a németekkel összehasonlítani? Vagy egy távoli orientális országra nem ugyanaz vonatkozik? Categories5/22/2020 0 Comments WhataboutizmusAz az érvelési hiba, amikor valamit azzal akarsz megvédeni, hogy bezzeg valami más független milyen rossz.
Az ember sokat várna a szerzőtől, mivel McGregor előző könyve, The Party nagy elismerést váltott ki a Kína figyelők köreiben. Senki nem volt még képes még korábban ilyen behatóan elemezni a Kínai Kommunista Párt belső működését, szerepét az állam irányításában, összefonódását a gazdasági élettel. McGregor új könyve azonban csalódást keltő. Hiába Xi Jinping a címe, gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tudunk meg a kínai vezetőről. Sem a gondolkodásáról, sem a karrierjéről, sem a networkjéről. Van benne egy csomó megszokott állítás arról, hogy Xi alatt Kína autoriterebb állam, ám ezek semmivel sincsenek igazán alátámasztva. Mikor nem volt Kína autoriter állam? Végig az volt. A Tiennamen tér idejében is az volt, később is az volt, csak a Nyugat szeretett volna vele kereskedni. Erre McGregor hoz is rengeteg példát: mennyire rá van szorulva például Németország vagy Ausztrália, hogy jóban legyen Kínával. Ezért eddig nem tematizálták, hogy autiter állammal működnek együtt. Eléggé rossz az optikája, hogy pont akkor kerül elő Kína autoritersége, amikor a kínai tech kezdi megelőzni a Nyugatot. (Erről a Huawei kapcsán itt írtam részletesebben.) Hirtelen mindenkinek feltűnik, ami eddig is nyílvánvaló volt: Kína autoriter állam. Ettől még megelőz minket egy sor technológiában (5G, gyorsvasút, drónok, szolár, e-autó, atomerőmű építés, arcfelismerés és egy sor más AI, stb.) És ezen nem fog segíteni a Nyugat szempontjából, ha újra és újra felhozzák az emberi jogok és a demokrácia kérdéseit. Jogosak, de nem fedik el a saját gazdaságpolitikai hibáinkat. Ameddig az eurozóna megszorításokban utazik a humán tőke és a tech fejlesztése helyett, ameddig Magyarország leépíti a hozzáadott értékét és a tudást, addig a lemaradásunk fokozódik. McGregor sok időt tölt el Xi korrupcióellenes harcával is, amit a riválisaival szembeni leszámolásként értékel. Minél jobban belemegy azonban a témába, annál világosabbá válik, hogy a korrupció bizony ilyen gyors növekedés mellett valódi probléma, minden szinten. Milyen empiriára alapozva tudja tehát McGegor azt állítani, hogy Xi inkább leszámol, és mennyiben harcol valóban a korrupció ellen? Egyszóval a szokásos probléma, mint a legtöbb Kína elemzésnél: mivel zárt az ország, empíria nincs, ezért vélekedéseket nagyít fel állításokká. Ami McGregor esetében nagy kár, mert a Party pont azért volt jó könyv, mert nem ebben a hagyományban íródott, valódi betekintések voltak benne. (Penguin, 2019 december 15) CategoriesKína
Ma zoomon keresztül felvettem egy beszélgetést John Christensennel, a Tax Justice Network nemzetközi adóigazságossági civil szervezet vezetőjével. 2005-ös (Price of Offshore) és 2012-es (Price of Offshore Revisited) jelentéseik szerint gazdag magánszemélyektől $242md ment ki Magyarországról offshoreba a megelőző évtizedekben. Ez az összeg hatalmas. Hogy érzékeltessem, hogy mennyire az: ha itthon maradt volna és megadóztattuk volna, szükségtelen lett volna az összes megszorítás a rendszerváltás óta. És Magyarország sokkal gyorsabban növekedhetett volna, ha ebből az adóból az állam meg tudja finanszírozni a jó minőségű oktatást, egészségügyet, közlekedést. Magyarország ezzel a világ 12-edik legnagyobb offshore vesztese, megelőzve olyan, nálunk sokkal népesebb országokat, mint Lengyelország, Iran, Kazakhsztán, vagy Törökország. A jelentés 2012-ben hatalmas nemzetközi és közepes magyarországi sajtóviszhangot váltott ki. A Guardian például ezzel a színes térképpel illusztrált cikkel foglalta össze a jelentés tartalmát. A szervezet nagy nemzetközi tekintélynek örvend, olyan helyeken kérték fel őket szakértői vélemény adására, mint az Európai Bizottság, az USA szenátusa, vagy a német Bundestag Pénzügyi Bizottsága. Christensen a beszélgetésben elmondja, hogy amikor megjelenik egy-egy jelentésük, szinte mindig megkeresik őket az érintett országok kormányai és/vagy ellenzéki politikusai. Magyarországon időközben három kormány is volt hatalmon: a Gyurcsány, a Bajnai, és háromszor Orbán Viktoré. Mégsem kereste meg őket egyik sem, hogy megkérdezze, hogyan jutottak erre a következtetésre... Rákérdeztem, és természetesen az volt a válasza, hogy ha hívnák őket, nagyon szívesen eljönnének Budapestre és részleteznék a jelentésük tartalmát. A beszélgetésben azt is hangsúlyozta John Christensen, hogy Magyarország más módon is a munkatársai figyelmének középpontjába került. Hatalmas ugyanis az adóügyi átláthatatlanság a magyar esetben. Ráadásul az itt tárgyalt összeg csak gazdag magánszemélyek adóelkerülése. A magyar gazdaság jelentős mértékben transznacionális cégek (hétköznapi nevükön: multik) magyarországi telephelyeire támaszkodik. Az ő úgynevezett transzferárazásaik (nemzetközi cégcsoporton belüli adóelkerülő manipulációik) még ennél is nagyobb összeget tehetnek ki. A beszélgetés John Christensennel ITT megtekinthető. CategoriesNem csak az időseket támadja. És ez csak a halálozási statisztika. Egészséges fiatal embereknek maradhatnak maradandó tüdőkárosulásaik a jelentések szerint. (Kék: covid19, fekete: influenza és tüdőgyulladás. Forrrás: USA Járványellenőrzési és Megelőzési Központ) Svédország lakossága 10m. Ha 70% kell a nyájimmunitáshoz, és ha csak 1% a halálozási arány, akkor az 70 000 halott. És akkor még nem számoltunk a túlterhelt egészségügyi rendszer további áldozataival. A legutóbbi WHO mortalitási ráta becslés 3,4%. (Jelenleg a világban a lezárt esetek 17%-a halott amúgy...)
De a főszakértőjük tagadta, hogy a nyájimmunitás lenne a stratégia. Akkor mi? 5/4/2020 0 Comments Planet of the HumansVan elég baja az embernek koronajárvány idején, nem akar totál elkeserítő filmeket nézni. Viszont pont az ilyen helyzetekben szokott az ember ilyen filmeket megnézni, úgyhogy úgy is megnézi. És hát a film egy lapáttal rátesz a kétségbeesésünkre. Alapvetően két lényegi mondanivalója van. Az egyik, hogy amit "zöld technológiáknak" hívunk, azoknak egy része nem az. Nem lehet az, mert az előállításához szükséges bányászat, termelés, energia, szállítás miatt sokkal több környezeti kárt okoz, mint amennyit javít. Azaz az a remény, hogy a 1.) népesség és a 2.) fogyasztásunk csökkentése nélkül megússzuk, csak minél hamarabb be kell vezetni a "zöld technológiákat", hamis. Nem csak a neoliberálisok techno-optimizmusa hamis, hogy majd az emberiség kitalál valamit, mert eddig is mindig kitalált. Ezt már Naomi Klein cáfolta a This Changes Everythingben. Most Jeff Gibbs (mert ez igazából Gibbs filmje, Michael Moore csak a producer) azt is cáfolja, hogy a zöldek által szeretett, már létező technológiák elégségesek. Lehet, hogy egyik-másik jelenetnél ha utánnaszámolunk más jön ki, például a szél és a napenergia esetében. Ezek súlyos tévedések. De elég nagy konszenzus van például a káros biomassza kérdésében, ami nagy szelete a "zöld energiának". És hát nem kérdés, hogy a hagyományos energia cégek és a Bloombergek/Goreok/Bransonok bizony megjelentek az álzöld technológiáikkal, hogy zöldre mossák magukat. A film hatalmas érdeme, hogy vitát provokál, és ezáltal ellenállóbbá tesz minket a greenwashinggal szemben. A másik mondás az, hogy a zöld szervezek EGY RÉSZÉT ezek a nagyvállalatok és oligarchák megvették. Nem mindenkit, de a 350-t és a Sierrát valószínűleg igen. Ez a neoliberalizált, tömegmediatizált társadalmak sajátossága. Ha el akarsz érni embereket jó ügyekkel, sok pénz kell hozzá. Ha sok pénzt akarsz, az csak a gazdagoknak van. Iszonyú nehéz egyensúlyozás. Magyarul sokkal rosszabbul állunk, mint gondoltuk. Mi következik mindebből? Komolyabban kell vegyük a NEMNÖVEKEDÉS mozgalmat, mint korábban. A fejlett társadalmaknak bizony csökkentenie kell a fogyasztását. És csökkenteni kell a népességet. Nem több gyerek kell, hanem kevesebb. A fenntartható technológiák önmagukban nem fognak megmenteni minket. . 5/4/2020 0 Comments Szingapúr1. Szingapúr egy autoriter állam. Ugyanúgy egy jobboldali autoriter állam, mint a névleg baloldali Kína. Ám mivel Amerika barát, ezért a “nyugati” sajtó ritkán kritizálja. Ebben egyébként nem kivétel, gyakorlatilag az összes távol-keleti ország (Dél-Korea, Japán, Hong Kong, Tajvan, stb.) autoriter volt, amikor a hatalmas felzárkózását produkálta. 2. Szingapúrnak van a legmagasabb megtakarítási rátája. 1996 és 1985 között a teljes befektetett tőkeállomány 74%-a hazai megtakarítás. 3. Ebből 46%-ért az állam volt felelős 4. A lakásállomány 87%-át az állam bocsátja rendelkezésre, olcsón, ezzel támogatva a cégeket, amelyeknek így ennyivel kevesebb bért kell fizetniük. Ezen felül az állam masszívan támogatja az egészségügyet és a tömegközlekedést is. 5. A függetlenség elnyerésekor 80%-os írástudatlanság volt. Az állam olyan elképesztő erőfeszítést tett az oktatásban, hogy ma már az egyik legképzettebb társadalom a világon. Rendszeresen vezetik a PISA listákat. A high tech iparához mérhető a humán tőke is. Az angol kötelező nyelv az iskolában. 6. A szingapúri kormány tudatosan igyekezett kiszorítani az alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű munkahelyeket 7. A szingapúri kormány több évtizedes sikere, hogy az egészen eltérő etnikumú és vallású polgárai között harmónia van. 8. Szingapúr a 4. a Transparency nemzetközi korrupciós listáján, Magyarország a 70.-edik. 9. Szingapúr egy offshore központ, amely elszívja más országok adóbázisát. |
SzerzőPogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar Közgazdaságtan Intézetének igazgatója, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztője Archives
August 2020
Categories |