6/25/2020 0 Comments A kereskedelmi háború osztályharcDonald Trump 100 a kínai kereskedelem által tönkretett választói körzetből 89-et megnyert.
A kereskedelempolitikai kurzusokon még mindig tanítják David Ricardo 'komparatív elméletét. Eszerint ha Angliában sokat esik az eső, de nincs sok nap, akkor ott jobb a tehenekre és a gyapjúra szakosodni, a bortemesztést meg kell hagyni Portugáliának. Ez a kép arra a logikus feltétezésre épít, hogy minden országnak vannak természetes adottságai, a kereskedelem pedig azért előnyös, mert így hozzájuthatunk más országok különös termékeihez. Ricardo elmélete azonban többszörösen meghaladott. Abban az időben ugyanis senki nem javasolta, hogy létre kéne hozni egy multit, azt be kéne jegyezni offshoreban, a termelés különböző fázisait szét kéne szórni több száz ország között. A kapitalizmusban élen járó britek érthető okokból a szabadkereskedelem híveivé váltak. A felzárkózó németek s amerikaiak azonban nagyon hamar rájöttek, hogy csak a protekcionizmussal képesek iparosodni. Németországban Friedrich List, az USA-ban Alexander Hamilton képviselte ezt. 1816-ban James Madison elnök 30%-ra emelte a vámokat. A külföldi hajókon érkező árukra ezen felül még külön díjat vetettek ki. A befolyó összegből a szövetségi állam a belföldi szállítmányozás elősegítésére csatornák és vasútak építését finanszírozta. 1870-től aztán még tovább emelkedtek a vámok: 45%-ra egészen 1913-ig. Európában is a 20% körüli vámkulcsok voltak jellemzőek. Nagy-Británnia ebben az időszakban egyre inkább kiszorul ezen felzárkózó, iparosító országok piacairól. Ahogy John A. Hobson gazdaságtörténész rámutat, a belső egyenlőtlenségei is olyan magasak voltak, hogy nem volt megfelelő kereslet az általa gyártott termékekre odahaza. A plutokrácia hátulütője, hogy nincs kinek eladni a megtermelt javakat. Nem maradt más, mint a gyarmatosítás. Előtérbe kerül a gyarmatbirodalom, mint felvevőpiac: Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Afrika nagy része, India (benne a mai Pakisztánnal és Bangladessel), Hong Kongon és Sanghájon keresztül Kína, illetve a Közel-Kelet. Összetűzésbe keveredett a többi gyarmatosító hatalommal, a franciákkal, a németekkel, az oroszokkal, a japánokkal, az olaszokkal. Nem kis részben ebből lett az első világháború. Az USA - bár elfoglalta Hawaiit, Kubát, Porto Ricot és a Fülöp-szigeteket - ekkor még nem szorult rá a gyarmatosításra, hiszen a nyugati irányú belső terjeszkedésben hatalmas gazdasági potenciál volt. A világháború alatt azonban masszív kereskedelmi többlete lett a háborúzó európai felek kereslete miatt. A háború utáni jóvátél és a Nagy Világválság miatt a nemzetközi kereskedelem visszaesett, és egészen az 1980-as évekig nem is állt helyre. Az Egyesült Államok magas vámait a többi ország is viszonozta. A második világháború után élénkítette a kereskedelmet a Marshall Terv, melynek keretében az USA támogatást adott a szövetségeseinek, melyből amerikai termékeket vásároltak, illetve a kiépülő Európai Közösségek belső szabadkereskedelme. Globális keretek között hasonlót kívánt megvalósítani a GATT. Az igazán nagy ugrás azonban csak a konténeres tengeri szállítmányozás megugrásával jön létre, jóval később. A kereskedelmi statisztikák innentől használhatatlanokká válnak. A világ országai papíron a tengeri kikötőkkel (pl Rotterdam, Hong Kong) rendelkező országokba exportálnak, miközben a tényleges célországok mások (Európa egésze, Kína, stb.). De megbízhatatlanok a külföldi működőtőke beruházási mutatok is, mivel masszívan offshoreban vannak a nemzetközi termelési láncokat működtető transznacionális cégek is.
0 Comments
A rendőri brutalitás kapcsán kitört amerikai forradalom kapcsán érdemes lehet kicsit utánnaolvasni a rasszizmus történetének az Egyesült Államokban. Forradalomról beszélek, hiszen nem kétséges, hogy ami ma az amerikai utcákon zajlik, azt bármely más ország esetében Amerikai Tavasznak vagy Koronás Forradalomnak brandingelné a globális média. Ha USA, akkor viszont 'zavargások'...
Szóval a rasszizmus története. Ibram X. Kendi talán a legjobb forrás erre. A kérdés vezető történésze, korábban a Harvardon kutatott, most megalapította a BU Center for Antiracist Research-öt az Bostoni Egyetemen. A könyv címe Stamped from the Beginning: The Definitive History of Racist Ideas in America. 2016-ban megkapta érte a National Book Award-ot. Igazi átfogó olvasmány. Egyszerre követi végig a feketék történetét a rabszolgaságtól a polgárháborún át a polgárjogi mozgalmakig és máig, illetve ezzel párhuzamosan végigveszi, hogy hogyan alakult a rasszista gondolkodás. Kik voltak a szerzők, mit gondoltak, milyen hatásuk volt kire? Mi az egyéni rasszizmus, mi az intézményesített? Minden korszakban vizsgálja az asszimiliációs, nyíltan rasszista és a szegregációs megközelítést is. Aki elolvassa, annak elég evidens, hogy miközben az USA a demokrácia hazájának gondolja magát, gyakorlatilag egy Apartheid állam volt egészen az 1960-as évekig. Sőt, sok szempontból ma is az, csak már nem jogi értelemben. Az intézményesített és az egyéni rasszizmus ma is erősen jelen van. Kendi frissebb könyve, a 2019-es How to Be Antiracist jelenleg is a bestsellers listákon van Amerikában nem meglepő módon, később arról is írok. Mindenesetre a Stampedet ajánlom mindenkinek. Annak is, aki tudja, mekkora baj van, meg annak is, aki még tagadja. (Bold Type Books, 2016) Baromi érdekes podcast sorozatról beszélget az amerikai társadalomnak az a szerencsés része, amelyik nem éppen a koronavírus ellen harcol, vagy az utcán tüntet. Ez első hallásra a jelen helyzetben luxusnak tűnhet, ám mégis van tétje.
A podcast szerzője, Patrick Radden Keefe író és tényfeltáró újságíró, a New Yorker, a Slate és a New York Times szerzője. A podcast sorozatban annak a pletykának jár utánna, mely szerint a kelet-európai rendszerváltások tematikus melódiája, a nyugat-német Scorpions együttes Wind of Change című száma nem eredeti szerzemény, hanem a CIA írta és adta át a német rockereknek. A dalt Európában mindenki ismeri, Amerikában szinte senki. Vagy legalább is eddig nem. A nyugati rockzene évtizedeken át tiltva volt a keleti blokkban. A szovjet rezsim az imperialista Nyugat előretolt bástyáját látta benne. Éppen ezért volt óriási felüdülés a szovjet rockereknek, amikor Gorbacsov alatt először engedélyeztek nyugati rockkoncertet Moszkvában. A fellépők között ott volt a Scorpions is. Tényleg a CIA írta a változásról szóló, csendesen lázító dalt? Erről szól a podcast sorozat, amelyet meg lehet hallgatni az összes ismert podcast platformon: Wind of Change címen. Nekünk magyaroknak különösen érdekes lehet a dolog, mivel annak idején makacsul tartotta magát a vélekedés, hogy a Wind of Changet a skorpiók az Omega együttes Gyöngyhajú lányáról koppintották. Ugyanazok a hangok, ugyanaz a hangulat. Csak a Gyöngyhajú lány sokkal korábbi, '68-as. Aztán mintegy kárpótlásként '94-ben konkrétan fel is dolgozta a német csapat, immáron White Dove címmel... Lehet, hogy a CIA vette át azt a magyar melódiát, amely akkoriban a keleti blokk minden országában népszerű volt, és lefordították bolgárra, szerb-horvátra, lengyelre, csehre és németre is? Mindenesetre a podcast érdekes témát dolgoz fel. A tét nem egyszerűen csak történelmi. Teljesen világos, hogy az a kérdés forog kockán, hogy a különböző színes forradalmakban világszerte mennyire van benne a nyugati titkosszolgálatok keze? Az ötlet nagyon jó, hiszen tényeg keveset tudunk Xiről ahhoz képest, hogy mennyire fontos. Még az alkotmányba is belefoglalták a Xi Jinping Thought-ot, azaz érdemes lenne többet megtudni róla.
A célt azonban Bougon nem éri el. Egyrészt szint semmit nem tudunk meg magáról az emberről. Nem könnyű feladat, hiszen a kínai vezetők elzárkózóak, de az embernek az az érzése, hogy Bougon olyan nagy erőfeszítést nem is tesz. Xi karrierjéről semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy Mao idejében félig önkéntes számüzetésben csinált valamit (mit?) a sárga barlangok falujában. De a városvezető, tartományvezető, majd alelnök Xi munkásságáról semmi. Arról sem, hogy hogyan élte meg apja megszégyenítését, hogyan formálta mindet a Párthoz fűződő viszonyát. Elég lényegese elemek lennének ezek. Ugyanúgy semmi a gondoaltairól. Erre a szerző az utolsó fejezetben rá is döbben. Képes leírni, hogy hát baloldalinak túl nacionalista, jobboldalinak meg állítólag Mao nosztalgiája van. Szóval nem jutunk közelebb ahhoz, hogy mi is van Xi fejében. Hatalmas revelációként tárgyal a szerző egy állítólagosan titkos dokumentumot (Docoment 9), amiben kb az van, amit amúgy is tudunk a kínai állam politikájáról. És sajnos azt sem tudjuk meg, hogy Xi miben más, mint az elődei? Mitől tartja a szerző rosszabbnak? Egypártrendszet tart fenn? Az elődei is. Fal mögé rejti a világhálót? Az elődei is. Stb, stb. Kína mindvégig autoriter volt, csak éppen a Nyugat ezt eddig nem kívánta látni. Amit megtudunk Xiről, azt akár szimpatikusnak is gondolhatjuk. Antikorrupciós harcot hirdet és visz végig. Bárcsak egy magyar vezető is ezt tenné. Vissza akarja fogni a párt felesleges börokráciáját és luxus kiadásiat, ceremóniáit. Bárcsak egy magyar vezető is ezt tenné. Érdekli Konfuciusz és a világirodalom. Hajrá! Asszertívebb nemzetközileg? Szíve joga. Kínai álmot hírdet? Mások meg amerikai álmot. Belt and road? Bár csak az EU is ezt tenné... Szóval itt sem tudunk meg sokkal többet. (C Hurst and co. kiadó, 2018) |
SzerzőPogátsa Zoltán, a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar Közgazdaságtan Intézetének igazgatója, az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin főszerkesztője Archives
August 2020
Categories |